2012. november 29., csütörtök

Álmában csönget egy picit...

de ezek inkább nagyon is ébren voltak múlt vasárnap, amikor mindenfelől érkezve, sorra begördültek a régi villamosok a Széll Kálmán térre, hogy megünnepeljék a budapesti villamosközlekedés megindulásának 125. évfordulóját. Látványos, jó hangulatú, népes rendezvény volt, rengeteg látogatóval.

Te úgyis szereted a villamosokat - mondta egyik ismerősöm a minap, és ez így is van, nem is hagytam ki ezt az alkalmat sem. Jó órát nézelődtem, fényképezgettem közöttük. Egyet viszont hősiesen megálltam: nem vettem a járattáblából, amit egyébként úgy vittek, mint a cukrot :)

A legnagyobb örömet pedig az jelentette, hogy egy kedves, régi ismerőssel is találkozhattam: a mi villamosunkkal! A 2624-es típusú volt az, amelyik nálunk járt föl-alá, bírva a hegyi vonal megpróbáltatásait is. A vezetők, mint régen a műkorcsolya pontozóbírók, úgy voltak beöltözve télen a vezetőülésben: bunda, nagy csizma. Nyáron meg a karral tekerhettükle az ablakot, a párkányon ott volt a kis fémtábla: Kihajolni veszélyes! A tenyérrel nyomható csengő pedig épp úgy szólt, mint az a versbeli...
Most mindez az emlék megelevenedett, jött is nézni a sok hegylakó, hozták a gyerekeiket, unokáikat, és meséltek, meséltek...



Mindenki kedves volt, segítőkész, udvarias, és örömmel mászkáltak a villamosparádén. Készséges békávésok magyaráztak műszaki tudnivalókat, históriát, melyik kocsi mikor is járt. Valóban ünnnep lett, percnyi megállás a bolond rohanásban.

Egy csomó fényképet is csináltam, érdemes végigfutni őket, már csak azért is, mert legtöbbjüket elmés címekkel láttam el :)

2012. november 24., szombat

Kalandtúra




Vidéken jártam ma, ott még szép is ez a ködös, nyirkos ősz, különösen a kandalló mellől bámulva kifele, közben kellemesen fanyar birsalmakompótot majszolgatva.



A kaland a hazaútban kezdődött. A házigazda, minden tiltakozásom ellenére, egy üveg helybeli, házi pálinkával bocsátott útra, mondván, jó, ha van itthon ilyen, meg tudom kínálni, aki hozzám jön. Megadtam magam, üveg be a hátizsákba, én pedig irány a buszmegálló.

Amikor fölszálltam és elhelyezkedtem, nyitom ki a hátizsákot, hogy betegyem a jegyvásárláshoz előkészített pénztárcát, de ahogy nyitom, intenzív pálinkaillat csap meg. Ajjaj, ez rosszul lett lezárva! - gondoltam, és igazam is volt, már a nedves foltot is megláttam a zsákban. Nosza, ki az üveget, félliteres, olyan régi szörpös (vagy inkább mai pálinkás? :) üveg fajta, műanyagkupakkal a tetején. Akarom rászorítani a kupakot, de csak forog-forog körbe, és amikor  már épp szorulna, ugrik egyet, és forog tovább. Hmmmm... Azért csak újra próbálom, de ekkor a kupak gondol egyet, és akkorát ugrik, hogy a földön köt ki az ülések közötti soron, úgy srégen, kicsit előrébb. Én meg ott ülök egy nyitott pálinkásüveggel, egyre erősebben terjengő illatban. Kezdenek fölfigyelni rá. Nem tehetem le az ülésre, de még a földre se, hogy elmenjek a kupakért, a rázkódó buszon nyomban fölborulna, és egy óra az út Pestig!
A túloldali, mellettem lévő ülésen egy fiatalasszony ül, segélykérően nézek rá, ugyan, venné már föl a kupakot, de megvetően néz vissza, látom a homlokára írva a gondolatait.

Három lehetőségem kínálkozik:
1. körbekínálom - ne csak szagolják, élvezzék is.
2. én iszogatom meg útközben hazáig, ezzel gátat vetve az áradó talponálló feelingnek.
3. mégiscsak becserkészem azt a kupakot!

Mindennel számot vetve, a harmadik megoldást választom: kezemben a nyitott, félliteres üveggel útra kelek, és izgalommal várom a kritikus pillanatot, amikor majd le kell hajolni a kupakért! Megkapaszkodni ugyanis nem tudok, mert a szabad kezemben az üveg van. Borzadállyal vegyes, megvető tekintetek kísérnek: "Na, meg akarta húzni, aztán hogy járt! Megérdemli, itt dülöngél." Ráadásul nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, mint a vadalma, mert velük ellentétben, átérzem a helyzet teljesen groteszk voltát, és arra gondolok, hogy  ha én ezt a klubban (és a blogban) elmesélem. Elvesztem, tudom.

A manőver sikerült, visszaaraszolok a helyemre. Onnantól Pestig a kezemben tartottam az - immár lezárt - üveget, mert, amint tudjuk, másképp nem biztonságos. Leszálláshoz készülődve sikerült egy kézzel felvennem a sálat, sapkát, hátizsákot, és az már igazán szóra sem érdemes, hogy az Árpád-hídtól hazáig bumliztam vele, ugyancsak kézben tartva.

Tanulság (mert az ebben a blogban mindig szeret lenni): Ne ítéljünk elhamarkodottan embertársunkról, mert lehet, hogy csak a kupakot keresi :)

2012. november 18., vasárnap

Megkésett temetőlátogatás

Közös kóborlásainkban tegnap a Kerepesi-temetőbe látogattunk. Azt nem mondhatom, hogy jártuk be, hiszen a szűk három óra is kevés volt hozzá.
Békesség volt, csönd, őszi színek és fények játéka, és rácsodálkozás egész múltunkra. Néha jó, lassan sétálni a temetőben, és hagyni, hogy az utcák-terek, a sok-sok név valósággá váljanak. Mintha ismerősök között járnánk. Verssorok, dallamok, évszámok, események, hangulatok - észre se vesszük, hogy maga a történelem.

Néhány kép a sokból, amik itt találhatók

Csontváry-Kosztka Tivadar síremléke



Arany János a margitszigeti tölgyek alatt, végakarata szerint

Érti? Érzi?


2012. november 15., csütörtök

Hát még én is?

Bizony, én is. Elcsábultam.

Már napok óta tele volt plakátozva a környék, hogy ma reggel 7-kor nyílik "az" áruház. Fontolgattam, hogy hazafelé majd benézek. Akik a metró felől jönnek, reggel már mesélték, hogy hivatalnokék - mivel a hivatali negyedről van szó - egymást tiporják, mert az áruház előtt a sátorban ingyen osztanak hotdogot és műanyag pohárban teát. Nevettünk.

Hazafelé csak elkanyarodtam arra. Még mindig osztogattak és nagyon sokan álltak ott. Gondoltam, hátha akkor bent kevesebben lesznek. Tévedtem.
Amikor az első tábla csokit betettem a kosárba, és előrébb haladva megláttam, mennyien állnak sorba a pénztárhoz, már veszve voltam, csapdába estem. Visszafele már nem lehetett menni. Ha muszáj, akkor, nosza, be még a kosárba egy kis ezmegazt. Elképedtem, mi minden volt ott! A paplantól a tévén és az akváriumon át a repülős bőröndig minden! Még őzikét is lehetett kapni a karácsonyfa alá. És vitték-vitték, mintha azokat is ingyen adták volna. Nem értettem. Lehet, hogy valaki csütörtökön, este fél hatkor döbben rá, hogy ő mindig is szeretett volna egy akváriumot? Vagy, hogy legyen otthon még egy tévé, ki tudja, mire lesz még jó?
Sokat hallani a mélyszegénységről. De, hogy van mélypazarlás is, az biztos.

Csak álltam és figyeltem az életet. Szertehagyott és elkószált gyerekek sírtak, frusztrált biztonsági őrök kiabáltak, és agyongyötört pénztárosok dolgoztak, mint a motolla. Jópáran meg - sorbanállás közben - arról beszélgettek, hogy ó, persze, már reggel is voltak itt, de még vesznek valamit.

Azért mértéktartó voltam, tudtam, hogy amit veszek, azt még átszállásokkal haza is kell hurcolni. Csak egynek nem tudtam ellenállni: az ajándékszatyornak, benne két félliteres üdítővel, meg egy kis csokival. Cipelhettem. Muszáj volt elfogadni, annyira akarták adni :)

De amikor kiléptem, a nagy papírtáskát szépen összehajtogattam és betettem a saját szatyromba. Nincs énnekem négy lábam, mint egy reklámtáblának.

2012. november 12., hétfő

Mindenek kulcsa

Nem, ez a bejegyzés nem a szeretetről fog szólni, amire jólnevelt olvasók rögtön asszociálhattak, biztosan nem.

Az új papunk tavaly nyáron érkezett hozzánk, huszonöt évének szép lobogásával. Éli azóta is. Voltak konfliktusok.

Tegnap mégis, egy köszöntőre, a templom egész közössége előtt, őszinte szívből válaszolta egy hetvenéves ember: Kívánjuk, maradjon sokáig közöttünk és neveljen bennünket!

Az idős mondta a fiatalnak..., mégse éreztük úgy, hogy fejre állt a világ. Inkább egészen a helyén volt :)

Hogy pedig mi a kulcs? Szent Ágostonnál van, mint annyi más megszívlelendő is: "Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd, amit hiszel, tanítsd, és amit tanítasz, kövesd is!

2012. november 8., csütörtök

Hála"pénz"

Vasárnap összefutottam a volt gyerekdoktornénim, - bizony, már nyugdíjas korú - lányával. Megörült a találkozásnak, mondta, már hetek óta hordoz egy borítékot magánál, várva, hogy odaadhassa. Rendezkedett otthon, és megtalálta ezt a képet.

A fénykép '57 karácsonyán készült, hátoldalán édesanyám írása: Sok szeretettel és hálával - aláírva pedig az én nevem.
Volt is miért hálásnak lennünk, mert Doktor Erzsi néninek, ahogy mindenki hívta a környéken, igencsak sokat kellett foglalkoznia velem, hogy segítsen megmaradni ebben a zűrös világban.

Akkoriban, a karácsonyi boríték csupán egy fényképet rejtett, amit ő gondosan megőrzött, és ami most - fél évszázad távolából - előkerült. Hiszen, ha pénzről volt szó, azt ő hagyott itt nekünk, hogy ki tudjuk váltani a gyógyszert.
Ilyen is volt a világ.

2012. november 2., péntek

Isten gondol öröktől fogva téged,
Elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
és mit változtat rajtad a halál?
                  (Weöres Sándor: Prae-existentia)

Bármennyi gonoszságod, balgaságod
nem is súrolja tiszta mélyedet.
Ha szövevényed és kérged lehámlott,
kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.
                (Weöres Sándor: Búcsúzó - részlet)
                                       

2012. november 1., csütörtök

Mindenszentek

"Mint ahogy szent, aki meghívott benneteket, legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között, mert meg van írva: Szentek legyetek, amint én is szent vagyok."

(1Pét 1,15-16)



Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...