2013. december 31., kedd

"Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri "hangulat" nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri "tizenkettő".
            Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképp csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni. Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálytömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az ó-esztendőből az új-esztendő mezőire."

Pilinszky János

BOLDOG ÚJ ÉVET
KÍVÁNOK
MINDEN KEDVES OLVASÓNAK!

2013. december 29., vasárnap

Évzárásra

Ha életed egyetlen imádsága csak ennyi lenne: „Köszönöm Neked” ez már elég lenne. (Eckhart mester)

Visszatekintés a blog képeiből a gugliplusz kreativitása segítségével (zenével!)

Templomok, virágok, víz - hogy eltalálta, mik tartoznak hozzám! Jó, hát, könnyű volt neki, én tettem föl a képeket :)
Az embereket meg nem, de ott vannak mögöttük :)

2013. december 24., kedd

Az igazi világosság,
mely minden embert megvilágosít, 
a világba jött.

                                                                                                      (Jn 1,9)



 
Áldott, békés
Karácsonyt
kívánok 
minden kedves
Olvasónak!



2013. december 22., vasárnap

Karácsonyi dalok

Eredeti tervem szerint emlékékről szeretnék írni, közeliről és régebbiekről, mégis egy maival kezdem. Előrehozott karácsonyi ajándékként koncertre mentünk, mégpedig az agyonnyúzott kazetta után élőben meghallgatni a Kalákát a Szabad-e bejönni-vel. Az előadással nem is lett volna semmi baj, az élmény volt, hanem a közönség...! Az majd egyszer egy nyugodt, külön, elemző bejegyzés lesz.
Elhangzott viszont több olyan szám is, ami nincs a lemezen, azokból egyet majd Karácsony nyolcadában beteszek ide, mert megérintett hirtelen csöndességével.

Éppúgy, mint hajdan egy bölcsődal. Több, mint húsz éve, hogy történt, annyival fiatalabbak voltunk, Újságot szerkesztettünk, igazit, nyomdában készülőt, az újságosok árulták (és vették is tőlük, olvasták, szerették, akiknek szólt). A decemberi számot állítottuk éppen össze, "Ide egy ének jön majd - mondta a főszerkesztő. Néztem a kottára és a szövegre nagy szemekkel. "Nem ismered? " - és a lapzárta kapkodása közben (aki élt át már olyant, tudja, mit jelent ez) elkezdte énekelni. Természetesen, egyszerűen, kedvesen, férfimódra. Körénk varázsolta az ünnepet.


A másik élmény sokkal frissebb, most december elején történt, amikor elkezdődtek a pásztorjáték próbái. Az első próba volt, és a szereposztás bonyodalmai ellenére azért első olvasatban sikeresen  elértünk a darab végére. "És itt majd elénekeljük a Csendes éjt" - mondta a rendező. - Neeem! Neeem! - kiabáltunk egyszerre kicsik és nagyok - Itt azt énekeljük, hogy Fel, nagy örömre!
- Dehát miért?
- Mert mi úgy szoktuk! - a válasz egyöntetű volt és rendíthetetlenséget sugárzott.
- Hát jó, ha ti úgy szoktátok, akkor legyen nektek karácsony! - és istenadta hangját úgy igazán kieresztve, rázendített az énekre. A már estére bezárt, üres templomban, az adventi derengő fényekben zengett-zúgott az ének. Fricskának szánta, de ahogy egyre többen, végül mind belekapcsolódtunk, magunk is meglepődtünk, hogy ünnep lett belőle, valódi öröm.

Nem, ezt, így nem tudom betenni. de ha valaki visszanéz még 24-én....
... akkor fogom ideírni a karácsonyi jókívánságot :)



2013. december 7., szombat

Adventi képek

El kéne csöndesedni, de a napok feszítettsége nem igazán segít hozzá. Vagy éppen igen, azzal, hogy semmihez nem jutok a munkán és a szabadonválasztott kötelezőn kívül?

De inkább jöjjenek a képek! Nem, most nem fényképek, csak olyan belsők.

A gyerekeim arca, ahogy az első adventi gyertya fénye megvilágítja őket, tiszta áhítatuk, meglepő komolyságuk.

A munkahely, ahol hirtelen fölébredt az igény, hogy legyen adventünk, koszorúnk, készületünk és majd közös ünnepünk. Amiből megsejthettem, hogy a pusztába kiáltottnak hitt szó egyszercsak visszhangra talál.

A gitárosok próbája hajnali háromnegyed hatkor, a Rorate előtt, mécsesek derengő fényében, dermedt ujjakkal, dermedt húrokon, és mégis összeáll, élővé válik, a dalokat el lehet vinni magammal egész napra, egész hétre.

Utazás a hegyek közt megbújó kis faluba, mindig újra rácsodálkozom a már ismerős tájra, szeretnék ott élni (de tudom, hogy csak így, a buszról nézve).

A püspök tanít... meghatározó, váratlan, személyes élmény. Készültünk, izgultunk, tartottunk tőle és megerősítő találkozás lett, őrizhető, valódi.

Mikulás :)
Bent is, sok szaloncukorral :)

Advent. Úrjövet.

A második gyertyához holnap már igazán elkészítem a saját koszorúmat is.

Aki pedig szívesen olvasgatna (nem engem, mert azt továbbra se tudom most sűrűbbre ígérni), itt egy versnaptár, lehet benne böngészni, akkor is, ha már van, akinek ismerős.

2013. november 30., szombat

Kicsi lány



Megszületett a keresztlányom! :)

És igazán nem azért, mert az én keresztlányom, de, ugye, hogy gyönyörű? :))

Isten éltesse őt! (meg engem is, hogy láthassam fölnőni)

2013. november 24., vasárnap

Fotóblog

(lassan már csak ennyi)

Szombaton, kihasználva még az elfogadható időt, a Várban csavarogtunk, és vezetéssel ámultuk végig a felújított Mátyás-templomot. Úgy hatvanan...
Gondolkodtunk egy flashmobon a Szent István-szobornál, de addigra már erősen fáztunk :)

Az új oltár


Egy, a látogatók számára nem ismert részlet az altemplomból


2013. november 10., vasárnap

Nagy bölcsességek a konyhából

Azért jó főzni, ami különben időigényes és macerás, mert már az is jó játék, hogy ki kell találni, összevadászni a hozzávalókat, hazavitte-megsütötte-megette, és sokszor úgy adódik, hogy még meg is lehet kínálni vele valakit.

De leginkább azért jó főzni, mert akkor viszont másnap biztosan nem kell és egyszerre időmilliomos leszel :)

Ha úgy gondolod, hogy valamiből pont annyi van még otthon, ami ahhoz az ételhez kell, akkor nyugodtan vegyél máris egy újat, mert úgyse lenne elég, és akkor muszáj kreatívnak lenned, (vö. majdnem minden majdnem mindennel helyettesíthető). Ha mégsem, akkor csöngess be a szomszédba!

Mindig abból ígérsz kóstolót másoknak, amiről kiderül, hogy kevés lett és neked is nagyon ízlik :)

2013. november 5., kedd

Föl és le

Selmecbányáról írja Mikszáth: Ebben a városban vagy fölfele mászik az ember, vagy lefele ereszkedik, tertium non datur. Azaz harmadik lehetőség nem adatik.

Ez az idézet jutott eszembe vasárnap délután, kiérve az utcánk sarkára, hogy teljesítsem a hétvégi napi, sétálós penzumomat. Lefelé indulni csábítóbb, mert a visszafele utat már busszal is ki lehet váltani, bár az önbecsapás. A fölfelében meg az a biztató, hogy onnan hazáig már csak lefelé kell jönni. Hősiesen ezt az irányt választottam, és elsétáltam gróf Esterházy János nemrégen avatott szobráig. Nagy meglepetés ért. Bennem úgy élt, hogy egy gróf, aki egyedül mert ellene szavazni (minek is? hol?) és egyébként is kiállt minden jó ügyért, az egy erős, büszke tekintetű, határozott férfi. Ehhez képest ott áll egy mezítlábas, köpenybe burkolózó, csonttá-bőrré soványodott, szenvedő ember.
Jobban kéne ismerni az életét, bár a szobor háttérfalán jelölve vannak a börtön-stációk, amelyek a haláláig vezettek.
Egyáltalán, jobban kéne ismerni a történelmet.
Talán többet kellene olvasni, megint papíros könyveket fogni a kezembe.
Talán másképp kéne élni.

2013. november 1., péntek

hogy szentek lehessünk a szentek között

Erről szól ez az ünnep, a célról. A többi rajtunk múlik, persze, nem segítség nélkül. Ilyen például a mai evangélium is:

2013. október 29., kedd

Cserbenhagyás

Szép (zarándok)úton voltunk a hétvégén, Csorna-Osli-Eszterháza útvonalon. Csornán a gyönyörűen felújított premontrei apátság vendégei voltunk, Osliban a mosolygó Szűzanya kedves, meghitt kegyhelyén jártunk, Eszterháza pedig a korábban fertődi néven futott, csillogó-villogóra rendbe hozott kastély. Az érdekesség az volt, hogy Pestről ragyogó napsütésben indultunk el, a Rábaközben már ködös, borús idő fogadott, ami ki is tartott egész nap, sőt, hazafelé olyan tejföl ködbe kerültünk, hogy az orrunkig is alig láttunk.

A cserbenhagyás áldozata én voltam, a cserbenhagyó pedig, "aki" még ilyet sose tett: a fényképezőgépem! Csornán egyszercsak kiírta, hogy a memória megtelt, sebaj, gondoltam, gyorsan kitörlök régieket. El is kezdtem, utána úgy csinált, mintha..., de éreztem, hogy nincs valami rendben, azonban, sajnos, csak a kastély parkjában adtam szakértő férfikezekbe, hogy csináljanak már vele valamit. Itthon derült ki, hogy az addigi képekből semmi se látható. Ez az így jártam sokféle módon ismerős esete, így hát csak kastélyképeket tudok mutatni. Egy dologra jó volt azért ez az egész, nem dőltem kardomba, amikor itthon azt láttam, hogy nem látok semmit, és talán sikerült valamicskét oldódnia annak a súlyos függőségnek, hogy két lépést se tudok elképzelni fényképezőgép nélkül. Pedig semmi jóvátehetetlen nem történik.
Igaz, azért futó gondolatként fölmerült, lehet, hogy mégiscsak jó volna egy jó kamerás, közepesen okos telefon :)









2013. október 27., vasárnap

"Atyátok Lelke szól belőletek."

"Amikor pedig bíróság elé állítanak, ne töprengjetek azon, hogyan és mit beszéljetek! Megadatik ugyanis nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek." (Mt. 10,19-20)

Ha Jézus kifejezetten hozzánk, a kétezer évvel későbbiekhez is akart volna szólni, akkor talán hozzátette volna azt is, hogy és, ha a tévében szerepeltek.
Mert nem tudom másnak tulajdonítani a 23-i, ünnepi adásbeli szereplésemet, mint ennek az ígéretnek. Hogy én, aki a világ leglámpalázasabbja vagyok, ott ülök élő, egyenes adásban, minden izgalom nélkül,, és bár nem tudtam, mit is fognak kérdezni, ép, kerek mondatokban, értelmesen beszélek. Ott nem is tudatosuló, de utána felfogva megrendítő, bizonyosságot adó élmény volt.

Maga a tévészereplés pedig érdekes játék, onnantól kezdve, hogy reggel megáll a taxi a ház előtt. Aztán kiérve elsőként a sminkelés (varázslók!), fölteszik a mikrofont, röpke bemutatkozásnyi pár szó a riporterrel, és ahogy az egész légkör körülvesz, fokozatosan lehet beleszokni abba, mi vár rám. Sokkal zaklatottabbnak, nyüzsgőbbnek képzeltem, de fegyelem van, csönd és rend, nem is lehetne másképp, mégis él, folyton mozgásban van az egész, ahogy egymásután cserélődnek a szereplők. A stúdióban már tapintható a feszültség, és ez volt a furcsa érzés, hogy mégsem bénító. Utána csak egy mondat, köszönjük, nagyon jó volt, nincs lelkizés semmi, hogy is lehetne ilyen nagyüzemben, aztán már vár is kint egy taxi, hogy hazahozzon.

Az utóélete ugyancsak meglepő. Arra gondoltam, ugyan, ki nézne tévét ünnep reggelén? Kiderült, hihetetlenül sokan! Látták a munkahelyen is többen, de olyan is történt, hogy a villamoson jött oda hozzám egy ismeretlen (bár, itt, a hegy zártságában, valamelyest mindenki ismerős), a templomiakról meg ne is beszéljünk!

Lezárult valami, lezárult az, ami édesapámnak annyira fontos volt, és most beszélni lehetett róla.

2013. október 22., kedd

In memoriam

Számunkra ott kezdődött minden, a Ganzban. Édesapám már inaséveit is ott töltötte, 1939 óta volt a gyárban. A több ezer embert foglalkoztató gyár az ország jelentős ipari üzemei közé számított.
Az élete volt ez a gyár, a hajdani cserkészévek, a munkahelye, a baráti társasága, minden.

Október 25-én választották meg a munkástanácsot, és ő az egyik vezetője lett. Kitartottak, ameddig lehetett. "Nem barikádhangulatban mentem oda, megválasztottak, teljesítettem a kötelességemet" - mondta, már a rendszerváltás után, egy interjúban. Amikor először letartóztatták, '56 decemberében, tiltakozásul leállt a gyár, emiatt rákényszerültek, hogy kiengedjék. "Egy rendőrségi kocsi vitt ki a gyárba, s mire megérkeztem, összegyűlt vagy négyezer ember. Felálltam egy ládára, és amikor a nagy zaj és nyüzsgés elcsitult, levettem a kalapomat, és erre olyan néma csönd lett, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt az, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtak. És akkor elmondtam, hogy: „Emberek, elvittek két napja. Ott voltam két éjszakát, egy napot. Most itt vagyok. Örüljenek neki, hogy kiszabadultam.” 

Amikor másodszor vitték el, '57 májusában, már csönd volt és félelem, nem is engedték ki majd' hét évig. A gyárba soha többé nem mehetett vissza.

2005 októberében egy ismerős fölhívott egy szombat reggelen, hogy azt látja a Budapesti Őszi Fesztivál programfüzetében, 10 órakor vezetett fotóséta lesz a volt Ganz-gyárban. Bár hozzánk képest az a világ másik vége, kaptam magam, és rohantam, hogy végre lássam.

Idézet az akkori beszámolóból:
A gyár 1844-től 1988-ig működött. Számos világhírű műszaki találmány köthető hozzá. Vannak még élő részlegei, de ezen a gyártelepen az üzemcsarnokokban kínai raktárak vannak. Nemcsak kínaiak, - ukránok, szerbek, románok, ki tudja még, milyen nációk! Az udvaron nagy, fekete kocsik sötétített ablakokkal. Titokzatos arcú, halk léptű kínaiak jönnek-mennek. Félelmetes világ, most már nem kószál el senki a csoporttól. Az őrző-védő ránk szól, hogy ne fényképezzünk, ez magánterület.
Átjutunk a raktárvároson a gyár belsejébe, itt már senki nem törődik velünk, erre a madár se jár. Szívfacsaró a látvány: málló falak, omladozó vakolat, hiányzó ablakszemek, fűvel benőtt sínek. Mégis kicsit olyan, mintha tényleg csak szombat lenne és hétfőn folytatódna a munka. A daru úgy van otthagyva, ahogy utolsó nap lemászott belőle a daruvezető, még az ajtaja is tárva.
Meglepő módon, az értelmetlen pusztításnak semmi nyomát nem látni, csak az idő vasfoga... Gazdag ország vagyunk mi, hogy így hagyjuk elprédálni mindenünket.

A kovácsműhely rácsos ajtaján lesünk be, a nap pont jó szögben süt, nagyszerű fotótéma ez is. Az egyik fiú jobban nekidől a kapunak és az kinyílik! Beóvatoskodunk. Három férfi jön felénk, na, most biztosan kizavarnak.
- Milyen cégtől vannak? – kérdi az egyik zordan.
- Semmilyentől – feleljük zavartan.
- Ja, valami iskola? – enyhül a férfi hangja.
- Nem, nem, városnéző séta – magyarázzuk, de ez itt olyan hihetetlen, hogy csak bólint, jól van, jöjjenek.
Pár perc múlva már lelkes, ízes szóval mutatja be a műhelyt. Nagyon szeretem, amikor valaki szeretettel és hozzáértéssel beszél a mesterségéről. Amit látunk, még Ábrahám bácsi szerelte föl – mondja – hát a Ganz! – teszi hozzá, értetlen arcunkat látva. Minden működőképes, mindennel dolgoznak is még. Ez az egyetlen műhelye a gyárnak, ami rendeltetése szerint működik, egy kft. öntödéje. Alig tudunk elszakadni innen.

Kösz, jó, hogy eltaláltam ide. Látod, most megint tudunk miről beszélgetni…




 



Még a tűz is ég a kemencékben
(persze, ez az öntöde ma is)






2013. október 17., csütörtök

Amikor az élet nevel

de mégse jut semmire.

Holnap megint költözködöm munkahelyileg. Lelkileg egyáltalán nem ráz meg, összepakolni pedig már teljesen flottul tudok. Egy kollegát megkérek, hogy hordja át az új szobába a hivatali iratokat, mappákat, mert azok nehezek, az egyéb holmikat - bögre, kistányér, naptár, tollak, ceruzák, két cserép zöld, miegymás - pedig én is át tudom vinni két fordulóval. A kevés magammal viendő bútort, a székemet, egy fiókos kisszekrényt és egy polcot, viszik a költöztető emberek, a gépet az informatikusok. Ennyi, egy óra sem kell hozzá, összepakolással együtt.
Sikerült mostanra már teljesen lecsupaszítani az engem körülvevő mindenfélét, egyre inkább csak a legszükségesebbekre, hiszen valahogy mindig kevesebb lesz a hely is ott, ahova kerülök.

Itthon pedig ülök kétségbeesetten a szoba közepén, és még az időnkénti selejtezésre se visz rá a lélek, sőt gyűjtöm-gyűjtöm magam köré a nélkülözhetetleneket.

Na, élet, mit kezdesz velem? :)

2013. október 12., szombat

Mit eltemettem rég: a gyerekkor

Nem tudom, mi lehet az oka, hogy több mint negyven éven át nem tudtam, nem mertem, nem akartam (?) visszatérni boldog kiskorom színhelyére, a Hármashatár-hegyre. Mintha nem is ebben a városban lenne, mintha megközelíthetetlen lett volna az a hely, ahol - főleg iskola előtti éveimben - késő tavaszoktól kora őszig éltem (így kellett, mert fűteni nem lehetett). Ahol hatalmas volt a kert, a vizet vödrökben és mázas cserépkorsóban az artézi kútról hoztuk (később bevezették), petróleumlámpával világítottunk (lett aztán villany is), ribizlibokrok piroslottak, a szólólugasban álló asztalnál lehetett rajzolni, játszani, a verandán ebédelni és a mogyoróbokrok árnyékában feküdni le a délutáni alvásra; ahol minden és mindenki a barátom volt. Magam korú gyerek nemigen volt a környéken, de nem is nagyon hiányzott, elvoltam én ott boldogan. Patak, rét, erdő, minden volt, amire nekem akkor szükségem volt a világból. Nagyobbacskaként már csak a nyarakat töltöttem ott, de az is várt időszak volt mindig.

A mai, szép őszi napon hirtelen nekibuzdulással elindultam, hogy engedjek a régóta bennem motoszkáló vágynak és visszatérjek ennyi idő után.

Az odaút nem okozott különösebb megrázkódtatást, tudtam, hogy az óbudai remizt már rég lebontották, a félbehagyott bontású, többi régi épület omladékain a gaz burjánzik, és a cukrászda sincs már meg, amelyik mindig a városba lejövetel első állomása volt. Az első érzés és látvány örömteli volt: a kis kápolna megvan, szépen fel is újították, igaz, miserend nincs már kitéve rá, akkor még minden vasárnap feljött a pap Óbudáról.
Az utcanevek ma is azok, tehát biztos, hogy jó helyen jártam. Ami akkor hegy volt és szabadság, ma minden centiméterében felparcellázott luxusövezet. Árokpart volt és földút, ma komoly kőfalak, acsargó kutyák és kamerák védenek erődítményeket. Forgalom is van, persze, épp egy Audi suhant el mellettem. A busz csak negyvenpercenként jár, így, szombaton, de talán nincs is jobban szükség rá.

Sejtettem, hogy ezt fogom találni, mégis furcsa volt, ahogy kerestem a régi helyeket, Orbán néniék házát, Szeredai Pali bácsi kertjét, a kisboltot. Megtaláltam mindent és mégsincs már meg semmi. Már nem akarnék itt élni, nincsen már tér, nincsen már félelemnélküliség. Nem csalódás volt mégsem, inkább lezárás, elengedés. Bennem őrzött kép marad tovább.


A Szent Donát-kápolna


A kert, ahol én éltem. Akkoriban még csöngő se volt egyik háznál se, úgy kellett bekiabálni a kertkaputól, ha be akart jönni valaki. A hosszú út megmaradt, ami a kerten át vezetett föl a házig.  Jobbra az út mentén voltak a ribizlibokrok és gyümölcsfák. Nagy lett ez a ház, kitúrta őket.


Csak egy maradt meg a régi kertek és házak közül, ez, ami akkor is lakatlan volt (most is annak tűnik), és mindenféle titokzatos legendák keringtek sosem látott gazdájáról. Lehet, hogy azóta sem látták, bár most szépen le van nyírva, akkor elvadultabb volt.


Ahol egy kis teret hagynak neki, ott azért még úr a természet.


(A cím idézet Kosztolányi: Hajnali részegség című verséből.)

2013. október 10., csütörtök

A reggelek dicsérete

Néha arra gondolok, hogy csak ezért érdemes dolgozni járni: a reggelek szépségéért.

A Nap megteszi azt a szívességet, hogy mindig velem szemben kel föl, és így először a szemközti hegyeket láthatom a kelő Nap fényében és föntről a várost, aztán, közeledve a busszal, már a város képe is kibontakozik, és végül a híd közepéről, meg a túlpartról ránézhetek a saját hegyeimre. Mindig más a látvány; más ködben és más a reggeli napsütésben, más fél hétkor és egészen más már negyed nyolckor, és akkor az évszakokról még nem is szóltam vagy a Duna csillámló vizéről. Idekívánkozik az a közhely is, hogy nem tudok betelni vele.
Csak az a baj, hogy nem állíthatom meg a buszt a Lánchíd közepén " egy pillanat, csak lefényképezem" és különben is minek gyűjteném albumba a reggeleket? Inkább viszem magammal, megszürkül a nap úgyis.
Olyan szívesen gyömöszölném be a többi ember táskájába, zsebébe is a szépet, hogy vedd már észre, ember, erről is szól a világ! De csak bámulnak maguk elé vagy simogatják a telefonjuk hasát.

Többen is vagyunk a hegyen reggel-bolondok, aki ide születik (vagy idekerül) nem tud mentes maradni tőle. Fényképezni általában csak akkor szoktuk, ha nem munkába kell sietni, de valamiért muszáj volt korán kelni, és véletlenül éppen kéznél van a fényképezőgép (vö: kirándulás).

Két ilyen kép a valóságról, tényleg nincs benne photoshop. És ez nekünk jár, mindennap, ingyen :)


Ott lent a város (fönt meg tiszta vadregény)


Kölcsönvett kép egy helybelitől


2013. október 8., kedd

Október



Anyja vagyok én a szép szeretetnek...
(Sir 24,23)


Október 7. Rózsafüzér Királynője
Október 8. Magyarok Nagyasszonya

(fotó október 5. :)

A legkedvesebb Mária-szobrom (jó, hát, persze, hogy a mienk :) kedves hónapom és egy újra megtalált  szentírási idézet.

2013. október 4., péntek

Twitter-üzenet

Váltás következik. A kedves olvasókat és magamat is lelkesítendő, ezentúl sűrűbben fogok írni, csekélységeket. Csekély lesz a terjedelme és a mondanivalója is. Rájöttem ugyanis, hogy ezek fogyaszthatóbbak, mint a nagylélegzetű írások, a szenvelgéseim pedig, hogy miért is nem írok, senkit nem érdekelnek.

Persze, nyilván lesz olyan, hogy elragad az epikus hajlamom, de majd kordában tartom :)

Akkor hát az első - munkahelyi ihletésű - velős, tömör mélyenszántás:

Az emlékeztető a legjobb műfaj ahhoz, hogy mindenki visszaemlékezzen, mit is szeretett volna mondani.

2013. október 3., csütörtök

Az életről

A helyi virágbolt kirakatát - ki tudja, milyen okból az ősz jelképének tekintendő - telerakták pirospöttyös gombák és mindenféle növények alatt álldogáló, üldögélő kerti törpékkel. Még a felnőttek se tudják megállni,  hogy egy elfojtott mosollyal kísért röpke pillantást ne vessenek rá, a gyerekek pedig kötelességszerűen lecövekelnek előtte.

Reggel is, ahogy épp nyargalok a buszhoz, egy óvodás kisfiú nézi elkerekedett szemmel.
- Apu, és ÓÓÓrjások miért nincsenek ott? - kérdi (a hangsúly volt a legaranyosabb, de azt írásban aligha lehet visszaadni).
Az apja, szerencsére, nem nagyon töpreng a válaszon, úgyhogy még hallom, ahogy elhaladok mellettük:
- Mert az órjások nem férnek el a kirakatban.

A gyerek teljesen elégedett a válasszal, az apja is, én pedig rájövök, hogy milyen egyszerű az élet.

Csak mi hajlamosak vagyunk mindig túlbonyolítani a kérdéseket, hát még a válaszokat! :)

2013. szeptember 27., péntek

Párhuzamok

A tett halála az okoskodás.

A blog halála az időhiány.

Mert rengeteg dolog van a fejemben, amiről szívesen írnék: a reggelek szépsége, a színház múlt vasárnap, íjászat pár percben, kulturális örökséges séta, sok elmaradt fénykép és gondolatok csak úgy...
De este nem szabad már nekilátni blogot írni, mert pillanatokon belül éjszaka lesz, és még föl is ébredek tőle; napközben meg kicsit macerás lenne.
Így hát marad a nyafogás. De igazolt nyafogás, mert holnap kirándulni megyünk, ami mégiscsak egészségesebb, mint szombaton is a gép előtt. És hazaérkezve földőlni is jó, aludni egyet délután a sok-sok levegőtől. A szegény blog meg csak tolódik-húzódik.

Vigasztalásul egy kép múlt szombatról (amikor ugyancsak egész nap nem voltam itthon):



Update máról:




2013. szeptember 20., péntek

Fülhúúúzás



Két dolgot nem akartam: hogy kék vagy rózsaszín legyen a kép, és hogy bele legyen írva a heppibörszdéj, úgyhogy emellett döntöttem.

Mert bizony, szülinap van, blogszülinap, egyéves a csemete.

Kedves, okos(kodó),  "jóképű" és barátságos. Attól se kell félni, hogy lassan elkezd kúszni-mászni, és mindent szétrámol a lakásban :)
(Ellentétben a tiszaburai szellemmel, ami összerámol.)

Hogy milyen jövőt jósolhatunk neki, na, az inkább kérdéses. Nem tudni, megéri-e a blog-ovis kort, vagy szép lassan megáll a fejlődésben, de egy egyévesnél ilyesmin még nem is gondolkodunk.

Nőjön nagyra és hegessze be azt a sebet a szívemben, amit freeblogos elődeinek végleges elvesztése okozott a minap. Amit egyébként nem is annyira bánok. Akkor még túl nyitott, túl őszinte voltam, nem értettem, nem értettük, mit jelent a világnak írni. Gondolkodtam a törlésen, de nem volt erőm hozzá, hát most megtette a ....nem tudom mi, szinte hálás vagyok érte, hogy eltűnt a netről. A Horgonyt, azt sajnálom, az szép volt, komoly és viszonylag személytelenebb, meglepően sokan találtak rá egy-egy téma kapcsán, a fejléc meg egyenesen remekmű volt (Ágit dicséri :) Még szerencse, hogy azért el van mentve mind a kettő, mert voltak bennük hangulatos, szép írások, különösen az úti beszámolók, a másikban meg az adventi versnaptár, meg az olimpiát is szerettem, meg..., meg... 
És ez az egész újra rádöbbentett a sebezhetőségünkre, kiszolgáltatottságunkra, arra, hogy fontosnak tartott dolgok, amikbe túlontúl is sok energiát ölünk, pillanatok alatt semmisülhetnek meg, és már belül se dől össze miatta a világ . Akkor meg jobb lenne rögtön a helyén kezelni mindent, de ilyen bölcsességeket mindig csak utólag lehet kitalálni :)

2013. szeptember 15., vasárnap

Recept! :)

maradékhasznosítás + trendi = quiche lorraine


Mostanában egyre kedveltebb étel itthon is a lotaringiai lepény, a franciák pizzája: gyorsan, könnyen elkészíthető, kiadós és finom.
Annyi egyszerűsítés van benne az eredeti recepthez képest, hogy a külön összeállított, elősütött tésztát remekül ki lehet váltani a kész leveles tésztával, amit tényleg csak egy perc kibontani a papírból :)

Bármilyen zöldség kerülhet bele, aminek éppen szezonja van, vagy éppen van belőle otthon. Én, mint cukkinikedvelő, a képen láthatót cukkinivel készítettem. Kell hozzá 3 db közepes cukkini és egy csomag újhagyma. Mindent karikára, olajon megpárolni, sózni. (A zöldség fajtájától függően nem feltétlenül kell előre megpárolni.)

A jénaiba vagy a tepsibe (lustábbak sütőpapírral kibélelhetik) úgy simítjuk bele a leveles tésztát, hogy körben pereme legyen, nehogy kifolyjon a töltelék. Zöldhagymás cukkini rá, aztán megint az ami van-hozzávaló jön: csíkokra vágott sonka vagy tarja, sült hús maradék, darált hús, szalámi - rászórva. Ebben éppen 10 deka füstölt tarja nem látható, persze, lehet húsféle nélkül is.

Ezt még bolondítottam néhány paradicsomkarikával is, hogy kinézzen valahogy.

Ezután jön a legfontosabb része: 3 tojást és kb. 1 deci főzőtejszínt habosra keverek, mehet bele reszelt sajt is (dőzsölés esetén fetát is lehet belemorzsolni) és ízlés szerint fűszerezem, só, bors mindenképpen, aztán széles a paletta, nálam a bazsalikom a nyerő. Maszat rá az egészre, 180 fokon úgy harminc perc és voilà! 

Egy család vagy egy 4-5 fős vendégsereg jóllakik belőle, friss legelnivalót kínálhatunk még hozzá. Inkább könnyű vacsora, mint ebéd, de ez csak elhatározás kérdése.

2013. szeptember 9., hétfő

"szítsd föl a szív fáradt tüzét"

Elegem van. Belefáradtam a sok munkába, a felelősségbe (végre vége a helyettesítésnek), az öregjeim és a betegek látogatásába, akikből egyre több van körülöttem, a tanévkezdés bonyodalmaiba, a rumliba itthon, amire nincs időm, az újság éjszakába nyúló összeállításába (készen lett és jó), az egyebekbe, mindenbe.
Igen, ez most egy énblog a javából. Meg egy innen szép győzni-állapot, nagyszerű kezdés így, tanév elején.

Jólesett volna tegnap délután íjászkodni, társaságban, nevetéssel, izomlázzal utána, dehát a többiek programját nem szabhatom az én depimhez. Így nem maradt más, minthogy útra keltem.
Egy heggyel odébb mentem, és a busszal fölmentem a Kis-Svábhegyre, sétálni egyet a bírák és ügyészek telepén. A telep létrehozását 1910-ben határozták el, és 1912-ben már be is költözhettek mind a 40 épületbe. A telepen elsősorban hegyi villák csoportját kell érteni, de volt olcsó bérű bérház, sőt internátus is épült a vidéki bírák és ügyészek Pesten tanuló fiai részére. "Az egyes villák az elsőrangú kivitel és szolid, minden komforttal való ellátás ellenére felette olcsón készültek el. Az összes épületek köbmétere mindenestől 23 korona 50 fillérbe került. Az egész telep építése körülbelül 2 millióra rúgott. A villák stílusa a sablonos típusrendszertől eltérően annyira változatos, hogy két egyforma nem akad köztűk, külsejűk pedig különféle vakolattechnikával, színes kivitellel, sgraffitóval, majolikával és egyéb művészi elemekkel, sőt itt-ott freskóval is díszes. A telep utcáinak elnevezése a kegyelet lerovása a magyar bírói kar egyes kitűnőségei iránt; az utcai jelzőtáblákon Csemegi Károly, Karap Ferenc, Tóth Lőrinc, Ráth György, Székács Ferenc nevei olvashatók. A Bírói és Ügyészi Egyesület budapesti osztálya, mely a gyönyörű alkotást megtekintette, elragadtatva szemlélte a kollégiálitás és szociális érzés sugalta tervnek nagysikerű megvalósulását" - írta Árkay Aladár a Magyar Építőművészet című folyóirat 1913. évi 3. számában.

A házak ma is állnak, az utcanevek ma is ugyanazok. A telep méltóságteljes csömdje, tartózkodó eleganciája (nem találok jobb szót rá) a vasárnap délutáni sétálót a múlt század eleji hangulatba röpíti vissza. Nekem, szüleim ismerőse révén, szerencsém volt belülről is ismerni az egyik házat, nem okozott csalódást. Mióta Magdi néni nem él, már csak kívülről szoktam nézgelődni a házak között.

A kis utcákon bóklászva végig lejöttem a hegyről, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve és az orrom előtt elment busz miatt, gyalog caplattam föl a magunkéra is. Az eredménye, hogy egy jót jártam, született egy blogbejegyzés, a lelkem meg..., azt majd meglátjuk :)











A Vízművek ma is működő üzemépülete ugyancsak a századelőről

2013. szeptember 3., kedd

Fázisok

Most végre egy nyugodt, kényelmes, minden kötelezettségtől mentes hétvégém volt (ellentétben a hétköznapokkal), még arra is jutott időm, hogy fényképezgessek, csak úgy, az ablakban.
Megint meg is állapítottam, hogy csak kellene már venni egy igazi fényképezőgépet, amivel rendesen lehetne makrózni meg egyéb b(m)űvészkedéseket csinálni  Vagy legalább letölteni egy jó photoshopot :)

Néhány kép a ráérős szórakozásból, a többit majd egyszer talán bedobálom albumba, egyelőre csak háttérképnek használom őket. Aki nem ismerné föl, ezek, kérem, muskátlik.










2013. augusztus 29., csütörtök

Nagy bölcsességek sk.

Abból tudod meg, hogy vezető lettél,
- amikor, ha belépsz az egyik irodába, elkapod a kollegád hirtelen mozdulatát, ahogy az internetről visszavált a munkafelületre;
- ha a saját postafiókodat csak délelőtt háromnegyed tízkor tudod először megnézni, aztán többet se, de nem is hiányzik, mert a hivatali e-mailekkel kapsz bőven annyi levelet, amennyit szeretnél.

Az aláírásban az a rossz, hogy mindennap új dátumot kell írni, pedig már éppen megszoktad az előzőt.

Vezetőnek nem jó lenni,
mert sokat kell aláírni, 
tizenhárom ölet meg egy felet,
és már senki nem is szeret.
 

2013. augusztus 25., vasárnap

Nyárforduló

Azt tartja a mondás: Szent Istvánkor fordul a nyár. Meg is tapasztaltuk ezt sokszor a vízitúrákon, amikor 20-a táján szélviharban, szakadó esőben gubbasztottunk a sátorban, amihez nem volt szabad belülről hozzáérni, nehogy még jobban átnedvesedjen.

Most is beigazolódott a bölcsesség, végire jár a nyár. (bocs :)
Akár vissza is lehet nézni rá, ha éppen akarnék, de elég annyi róla, hogy eltelt, és nem is a legrosszabbul, noha több munkával a reméltnél.

Az igazán említésre méltó nyári projekt a paradicsomtermesztés volt, amibe még az elején belevetettük magunkat, és bár elég későn ültettük el a palántákat, már beértek, és saját termésű, ízletes paradicsomokat (is) vacsorázhatunk. Akkor jöjjön is rögtön egy nagyszerű, könnyű, nyári vacsora receptje:
Több szálon indul a cselekmény:
1. ültess paradicsompalántát!
2. küldd el egy ismerősödet Olaszországba! Aki majd meglepetésre, előrelátón hozni fog onnan bruschetta fűszerkeveréket.
Innentől már közönséges bolti vizeken folytatjuk: vegyél szögletes toastkenyeret, amit egyébként nem annyira szeretek, de erre a célra ideális. Pirítsd meg a kenyereket, ízlés szerint vajazd/margarinozd (vagy ne) és a saját termésű paradicsomból tegyél rá karikákat, vagy ha éppen a koktélpari érik, akkor abból feleket. (ha máshogy nem megy, akkor vásárolj). Végül lendületedtől függő erősséggel szórd meg a fűszerkeverékkel és falhatod is! Hozzá egy limonádé, és kiderül, hogy egészen tűrhető volt ez az idei nyár :)

Sorra kerülnek elő a gyerekek is, a házban is egyre több lakásban újra ég a villany, és a hét elején, a nagy roham előtt, még gyorsan veszek pár garnitúra táblafilcet. Be kell jelentkeznem a fodrászhoz is megszabadulni a nyári lobonctól, mégiscsak Veni Sancte, új csoport...
A szívem mélyén kicsit várom is már.

tücsök ciripel
augusztusi este
öregszik a nyár

(Igen, ismétlés, de a nagy klasszikusokat nem lehet elégszer olvasni :)


(K.A. felvétele)


Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...