2013. január 31., csütörtök

Huhh

Január 31. - csodálatos nap!

Ma volt a határideje bizonyos számviteli feladatoknak, meg kincstári adatszolgáltatásnak a tavalyi évről. Napok óta már számokkal, táblázatokkal, kódokkal álmodtunk. Kerestük az eltéréseket, a hibák okait, mert ennek a szakmának az az egyetlen szépsége, hogy minden eltérésnek meg lehet találni az okát, mivel az egésznek nagyon világos belső logikája van. Ha nem hullafáradtan kéne csinálni, nem sokadszorra nézni, és nem ilyen mennyiséget, akár még élvezni is lehetne :)

Na, attól azért messze voltunk, de elkészült és stimmel keresztül-kasul, minden mindennel, úgyhogy mázsás kövek le, túlórák egy kis időre félre, és éljen, hurrrrrááá, naháp!

Holnaptól már csak úgy dolgozunk, a magunk örömére. Mindazt, amihez egy hónapig hozzá se tudtunk nyúlni :)

Szombaton a gyerekekkel farsangolunk. Lehet, hogy kettős könyvvitelnek öltözöm :)

2013. január 29., kedd

Gyorsfénykép

a felelősségvállalásról

Tömött reggeli busz, én is bent szuszogok a boly közepén. Egyszercsak, jól hallhatóan, csengő szól, mint kiderült, a  vészcsengőt nyomta meg valaki. A sofőr rögtön megáll - az Alagút közepén - és beleszól a mikrofonba: - Használták a vészcsengőt, tessék mondani, mi a baj?

Csönd.

Kinyitja a fülke ajtaját, és kifordulva mondja: - Megnyomták a vészcsengőt, történt valami?

Csönd.

- Mondják már, hogy tévedés volt! - fakad ki ingerülten. De továbbra is csak csönd. Valaki,  nyilván felnőtt ember, bizonyára véletlenül, megnyomta a vészcsengőt. Most pedig nincs annyi bátorsága, hogy a busznyi ember között megszólaljon, hogy bocsánat, én voltam, véletlen volt.

Fortélyos félelem igazgat minket...

2013. január 26., szombat

Miért nem nőnek a fák egyenesen?

Nem, ne várjon senki természettudományos magyarázatot, ez most színtiszta filozofálás, amilyen péntek reggel negyed nyolc tájban lehet, egy autóbuszban ülve, az Andrássy úton. Bámultam kifelé, és az villant az eszembe, hogy ezek a fák a járda szélén miért ilyenek?  Van terük oldalt is, fölfele meg aztán igazán korlátlanul, és mégsem nyílegyenesen törnek az ég felé.
Nálunk, a kertben, van két nyárfa meg egy öreg fenyő, azok olyan délcegen nőnek, hogy ihaj! Ezek meg itt, teli vannak girbével meg gurbával, legjobban adventben lehetett látni, ahogy a villanyfüzérek pontosan követték az ágak vonalát. (Le is fényképeztem egyszer hazafelé, ki tudja, mire lesz még jó alapon, meg mert olyan szépek voltak.) Nőnek, nődögélnek, de mindig tesznek egy kis kitérőt, megpihennek valemelyik irányban.
Valahogy pontosan úgy, mint mi, emberek. Látjuk a célt, az utat is ismerjük, terünk is van hozzá (amit nálunk úgy hívnak, hogy szabadakarat), aztán mégse megy az olyan nyílegyenesen. És még villanyfüzér sincs rajtunk, hogy szépek legyünk :)

2013. január 22., kedd

Olvasnivaló csöndes téli estékre

Rámolgattam itthon és kezembe került ez az oklevél. Hét évvel ezelőtt kedvem támadt arra, hogy elinduljak ezen a rádiós pályázaton, és lám! Most néztem utána, az "Életünk és a rádió" című felhívásra 164 pályamű érkezett, közülük 5 lett arany fokozatú, és - gondolom - ugyanannyi volt az ezüst fokozat is, ahogy visszaemlékszem a Postamúzeumban tartott ünnepélyes eredményhirdetésre, meg valamivel többet bronz fokozatra értékeltek. Az írások alapján kiválasztva, egy másik alkalommal, hármunkkal riportot is készítettek. Nálam az volt a szerkesztő elképzelése-kérése, úgy fejeződjék be, hogy elkezdem mondani a verset, amire aztán az első sor után ráúsztatták Básti Lajos hangját és ő folytatta. Szép volt, tényleg.
Itt olvasható a pályamű, a vége azért furcsa kicsit, mert az egészen személyes, édesanyámmal kapcsolatos részeket most kivettem belőle. De azért talán így is megállja a helyét :)


Életünk és a rádió
Meghatározó rádiós élményeim a gyermekkorba nyúlnak vissza, ez érthető is, hiszen ez volt a rácsodálkozás kora, amikor még maga a hang tudott megragadni és varázskört teremteni. Később már az esemény, az ismeret vagy a szépség volt a fontosabb, amit a rádió közvetített.

Első emlékem négy-öt éves koromból való: csak egy mondat és az általa megteremtett hangulat. Nem jártam óvodába, így nyugodtan tudtam délelőtt is rádiót hallgatni. Előttem van a kép, nagymama kint a konyhában, én a szobában, a fotelban kuporgok a rádió mellett. Nagy készülék volt, hangszórójának vászonborítását a fehér műanyagrácsok között rendkívül jól lehetett ujjal nyomogatni. Zöld varázsszeme világított, és elhangzott a máig is bennem zengő mondat: „Moha bácsi szólt a gyermekekhez, Moha bácsi, a törpe.”

Érdekes, nem Moha bácsi hangja, nem a történetek idéződnek föl, hanem ez, a bemondónő által – talán kicsit pátoszosan is – elmondott mondat. Nyugalmat, állandóságot jelentett, egy biztos pontot akkoriban elég zűrzavaros életünkben. Persze, megmaradt bennem Kőmíves Sándor hangjának íze is, de ez talán már inkább későbbi emlék, utólag kötve össze a szereppel.

A következő – és a valóban meghatározó emlék – hét-nyolc éves korom tájára tehető. Arany Toldiját adták Básti Lajos előadásában. (Próbáltam most utánanézni az interneten, melyik évben lehetett ez, de nem találtam semmi nyomát, pedig azért is kezdtem keresni, mert biztos voltam benne, hogy a rádiónak is olyan nagy, feljegyzést érdemlő esemény volt ezt sugározni, mint nekem meghallgatni.)
Tévénk nem volt még akkor, így a rádió volt a főszereplő a családban. Nem igazán értettem először, miért kell ezt a hosszú verset meghallgatni, de aztán a történet egyre jobban magával ragadott, alig vártam a folytatást. Este ment a műsor; emlékszem, addigra már mindenki ágyban volt, a villanyt is leoltottuk és az esti csöndben egyszer csak Básti Lajos mélyzengésű hangján megszólalt a negyedik ének: „Mint a gímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, fut sötét erdőben sajgó fájdalmival, …”
Szívet szorító gyönyörűség volt! A szavakat külön-külön alig értettem, de nem is volt szükség rá; az egésznek a zengése, lendülete sodort magával.  Bizonyára belejátszott ebbe az este sötétje, hangulata, a várakozás feszültsége, a hang zenéje is, - és együtt ez mind, megmutatta, mi az, hogy vers és milyen az az érzés, amikor azt kívánjuk, bárcsak ne lenne vége!

Utána hosszú-hosszú szünet, egészen 1974-ig. Ekkor már gimnazista voltam, édesapámmal kajaktúrán voltunk a Rábán.  A forró augusztusban azonban az ikervári erőmű azt a kevés vizet is mind elvitte, ami akkor a folyóban volt. Az erőmű után kilométereken át száraz volt a meder. Fuvarost kellett keresni, aki a csónakot, a sátrat, a holmikat elviszi a csatornáig, ahol az erőmű visszaengedi a vizet a folyóba. Már késő délután volt, amikor egy idősebb ikervári parasztemberrel sikerült megegyezni. Azonban ő azt javasolta, hogy estére már ne vágjunk neki a hurcolkodásnak, a táborverésnek, aludjunk meg náluk és majd másnap reggel elvisz. Így is történt. Augusztus 19-e  vagy 20-a lehetett, mert már az ünnep előtt jóval beharangozta a rádió, hogy Kossuth viaszlemezen megtalált eredeti hangfelvételét fogják lejátszani. A táskarádión mi ezt mindenképp meg akartuk hallgatni. Vendéglátóinknak is elmondtuk, milyen műsor lesz, természetesen ők is hallani akarták.
Végül a tisztaszobába mentünk be, az ő nagyrádiójukon meghallgatni. A hangulat ünnepi, várakozásteli volt. Elmondták a bevezetőt, az ismertetőt, nem esett köztünk szó. És amikor a viaszlemezről sercegve, de érthetőn felhangzott Kossuth hangja, az idős férfi önkéntelenül felkelt a székéről. Állt, mint amikor a Himnuszt hallgatjuk. Úgy állt, olyan megilletődöttséggel, olyan tisztelettel, hogy nem lehetett mellette ülve maradni.

A felvétel szavaiból semmire nem emlékszem már, de ez a jelenet a szívembe vésődött. Szól a rádió és itt a történelem. Itt van a hazám.


Ilyen előzmények és kötődés után mit jelent nekem a rádió? Társat az egyedüllétben, eligazítást a mindennapokban, új ismereteket és néha odaszögező műsorokat, közvetítéseket.

Furcsa, hogy 80 éves a RÁDIÓ! Hiszen itt van velem mindennap, együtt nőttünk fel. Mindig annyit és úgy mond, ahogy azt éppen akkor érteni tudom és akarom.
Mindennap annyi idős, mint én vagyok…


Budapest, 2005. május 8.

2013. január 18., péntek

Gyorsfénykép

most kivételesen rólam (megmagyarázandó az egyheti hallgatást)

Gyűrött, nyúzott, hullafáradt, megfázásból kilábaló, bizonyos relációkban ezazévisjólkezdődik-helyzetű

Azt hittem, a decemberi őrületnél már nem jöhet rosszabb, aztán mégis: a januári.
Túlórák mindennap, hétvégi munka szombaton és vasárnap is, utána ugyanígy tovább a következő hét. Talán most lesz egy kis szusz.

Épp ma kaptuk meg a szabadságos papírt, a tavalyi ki nem vettekkel együtt idén 41 napon élvezhetem a semmittevést. Ha hétfőn betelefonálnék, hogy sziasztok, egyelőre ennyi, akkor csak március 21-én kellene visszamennem! Átaludnám a telet, mint egy medve :)

Ráadásul elkezdtem tornázni járni. Ma voltam az elsőn. Jaj. Nem, nem fogadalom, csak úgy szimplán józan elhatározás.

De különben derűs vagyok és nyugodt, tényleg :)
Holnap meg végre levágatom a loboncomat, ha ugyan lehet majd közlekedni a városban. Itt, a hegyen, már alig-alig, a fogas például már leállt, nemsokkal utána a pótlóbusz is. Viszont gyönyörű minden.

Ez volt a hét, január harmadik hete.

2013. január 13., vasárnap

Szolgálati közlemény

Ott, jobbra! :)
Van egy meglepi is, ami eddig csöndben lapult a hálón, de csak a rendszeresen olvasott blogokhoz tudtam beilleszteni. (De a számítástechnikai készséget nem is írtam be az erősségeim közé :)

2013. január 10., csütörtök

Már ilyet is láttam!

Múlt pénteken este váratlanul elhurcoltak moziba, és így megnézhettem életem első 3D-s filmjét. (Hozzám hasonlóan kevéssé mozijárók kedvéért: háromdimenziós.) Szokták volt használni a kifejezést, hogy leírhatatlan látvány, én most mégis megpróbálkozom vele.

Először is, maga a film is nagyon jó volt: Pí élete; a teltházas nagyterem pisszenés, zacskózörgés és rágcsálás nélkül nézte végig. Bátran ajánlom azoknak, akik egy nap őrületéből kiszakadva szívesen néznek meg egy lassúbb sodrású indiai filmet. A látvány meg! Egyszerre félelmetes, lenyűgöző és vonzó, annyira, hogy a fél szemedet akkor is résnyire nyitva tartod, amikor éppen be akarod hunyni mind a kettőt.

A régi, klasszikus moziban csak néztük, hogy mi történik ott, elöl, a vásznon. A multiplex már fölnagyította és közelebb hozta az eseményeket (furcsa, zavaró, szédülős volt az első negyedóra, amikor először láttam, azóta se szerettem meg). A 3D pedig téged is belehelyez abba a térbe, ahol a történet játszódik.
Amikor a filmben esett az eső, reflexszerűen magamhoz szorítottam a táskámat, nehogy vizes legyen; amikor pedig a varanusz csak jött-jött szembe és csapkodott a nyelvével, önkéntelenül is megfogtam a mellettem ülő karját, hogy csinálj már valamit, hát ez idemászik!
Fölfoghatatlan látvány, és valóban szavakkal alig adható vissza. Ott hullámzik a víz, röpködnek a madarak, és mellém ül le, italát kortyolgatva a főhős.

Speciális szemüveggel kell nézni, amit a mozijegy mellé lehet venni potom áron. És, nyugi, nem a mások orráról leszedett,visszagyűjtött okuláré, hanem original zacskós, amit haza lehet vinni, úgyhogy elég egyszer beszerezni. Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor megjelent ez a technika, olvastam ijesztgetéseket, de a látvány első sokkja után semmi kellemetlen, rossz érzést nem tapasztaltam, és a végén a szedelőzködés, és annyi idő, amíg a sötétből kiértünk a világosba, bőven elegendő volt ahhoz, hogy a szemünk visszaálljon a való világra.
(Lehet szemüveg nélkül is látni a filmet, de akkor életlen, homályos a kép, és holdból, például, kettő látszik rajta.)

Mindenkit biztatok, hogy legalább egyszer próbálja ki ezt az élményt! A szelídebb lelkűek tehetik egy mesefilmmel, a merészebbek megnézhetnek egy ilyen, normális filmet, az akciófilmet 3D-ben azért csak 25 éven alul ajánlom :)

Szerintem fogok én még ilyent nézni! Ha már úgyis megvan a szemüveg... :)

2013. január 8., kedd

Az is bolond, aki utazóvá lesz

Budapesten - hogy már egészen kifacsarjuk Petőfit.

A hétvégén a H 5-ös (leánykori nevén: szentendrei) hévvel utaztam. Az első meglepetés rögtön a pénztárnál ért. Azért a kiegészítő jegyért, ami eddig 155,- Ft-ba került, szemrebbenés nélkül 250,- Ft-ot kért el a hölgy. Ez, akárhogy is számoljuk, 61 %-os emelés, ami talán nem egészen inflációkövető. Erről a vitézi tettről nem szóltak a híradások.

Továbbhaladva megállapítottam, hogy a Margit-hídi megállóban semmilyen utastájékoztató rendszer nem üzemel, se kép, se hang. Az a balsorsú utas, aki - mert éppen nem figyel, vagy még pont nyargal le a lépcsőn, vagy rosszul lát és nem tudja a távolból elolvasni vagy bármi - elmulasztja azt a pillanatot, amikor a hév kidugja az orrát az alagútból, homlokán a célállomás nevével, az már soha többé nem tudhatja meg, hogy a beérkező szerelvény hova is tart. Mert, amikor kinyílik az ajtaja,  a kedves utas ékesszólón, messzehangzón a következőt hallhatja belőle: Margit-híd.
Hurrá, gratulálok!

Nálunk, a Déliben, ahol ugyanabból a megállóból több irányba is mennek a villamosok, mindig, amikor a beérkező kinyitja az ajtót, (mert már annak is csak az orrán van felirat),  az automata a következőt mondja be úgy, hogy kint-lent is tisztán érthető: Déli pályaudvar. A villamos ..... felé közlekedik.
Tessék mondani, nem egy cég?

2013. január 6., vasárnap

Áldással őrzött terület

Sokszor láthatjuk a kiírásokat: Kamerával őrzött terület! Kutyákkal őrzött terület! Mind-mind a biztonságra, védelemre törekszenek.

Sok lakásra a mai napon vagy a következő hetekben egy másféle táblát lehetne kihelyezni: Áldással őrzött terület!
Vízkereszt napja van, ilyenkor szokás a házakat, lakásokat megszentelni. Jelét az ajtófélfára szokták felírni:

20 + C + M + B + 13

Ezt a jó magyar szokás a háromkirályok nevei kezdőbetűjének tartja, pedig a hasonlóságon kívül semmi közük hozzá. Valódi jelentése: Christus mansionem benedicat - Krisztus áldja meg ezt a hajlékot!

Szép az áldás szövege is:
Urunk, mindenható Istenünk, áldd meg ezt a hajlékot!
Legyen benne egészség, tisztaság, erények diadala, alázat, jóság, szelídség, a törvény teljessége és az Atya, a Fiú és a Szentlélek iránti hálaadás. Maradjon ez az áldás ezen a házon és a benne lakókon. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Nekem megteszi ez a védelem :)



(Aki úgy látja a képről, hogy az évszám körül furcsa bizonytalanság van, az jól látja. De nem bizonytalanság az, hanem az elmúlt évek illusztrálása. Kezdődött 2007-tel (a korábbi, barna ajtón krétás felirat a pár évvel azelőtti festéskor tűnt el), amikor is fekete valamivel került felírásra, mint utóbb kiderült, lemoshatatlanul. Így hát, a 2009-es zokszó nélkül átírta piros filccel, a hetesből egy rendhagyó kilencest kanyarítva. Ez a piros-fekete felirat - nyugodtan mondhatjuk - már az örökkévalóságnak készült, mert minden szernek és dörgölésnek ellenáll :)
A tavalyi szentelőnek kicsit nehezebb dolga volt, mert a nullát is át kellett írnia, a többire pedig egy új réteget felvinni. De megoldotta, és jólesik ránéznem a háromrétegű feliratra.
Lehetne évente kérni a lakásszentelést, de nem fogom újra, elvégre ennek nem jár le a szavatossága :)

2013. január 3., csütörtök

Évkezdet

Álltam a megállóban reggel, hét óra után nemsokkal, és az járt az eszemben, hogy talán mégiscsak kéne nekem egy okostelefon. Mert akkor most csak előkapnám, és katt, már le is fényképezném ezt az elképesztő látványt. A hold még látszott középen, de körötte a felhőkön már áttűntek a felkelő téli nap színei, miközben az egész térben, csak úgy sziluettként, madarak röpködtek, talán sirályok, mint valami giccses festményen a rosszabbik fajtából. Szinte sajnáltam, hogy jött a villamos.

Aztán csak ültem benne, a világ 10 legszebbnek mondott villamosvonalának egyikén, újra fölfedezve bámultam a világörökséges túlpartot és a mögötte őrt álló, zúzmarás, fehérbe takart budai hegyeket. (Vigyázat, filozófia! Néha az embernek kívülről is rá kell néznie a saját világára, hogy észrevegye a szépségét.)

Utána 15 perc séta a friss levegőn, a Duna-parttól a Bajcsyig, ez most a napi sport, a fejemben már a munka feladatai, meg a nap várható eseményei (ma jönnek haza a taize-seink Rómából, hallgathatom este a beszámolókat, a rádióban reggel pont a mieinkkel kaptam el egy riportot, már tudom, hol laktak, és, hogy milyen szuper volt minden! :)

Alig vannak az utcán, az útba eső iskola se kezdett még, nincs gyerekhad. Csak új év van, tiszta, friss, békességes. Még egészen az enyém.

Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...