Mégiscsak jó, hogy Isten teremtette a világot, és még módosítást se bízott rám. Mert akkor az arányokon én biztos változtatnék. Például koalát, zsiráfot, báránykákat és más kedves állatokat sokkal többet tennék bele, mint rusnya hüllőket és mindenféle vizi szörnyeket. Dehát nekik is helyük van, csak ez a múltkori intenzív találkozás kicsit megülte a lelkemet.
Ja, hogy miért kellett nekem egyáltalán oda elmenni?
Van egy - immár második éve futó - programsorozatunk az
"Ismerd meg!", ami igen népszerűvé és kedveltté nőtte ki magát. Igyekszünk mindig úgy választani meg a helyszínt, hogy oda családos és egyedülálló, kisgyerek, fiatal, felnőtt és idős is el tudjon jönni, és lehetőleg még örömét is találja benne. (A korábbi beszámolókból ennek a programnak a részei voltak például a barlanglátogatás és a Kerepesi-temető, de jártunk már sokfele a blog születése előtt is.) Havonta van egy alkalom, a december eleve kimaradt, úgyis mindenki vásárolni rohant vagy dolgozós szombatja volt; és a januárt is kihagyni terveztük, de nógattak, hát így lett kitalálva a Tropicarium, mint téli - éppen rossz időre való - lehetőség. Ott még én se jártam, gondoltam, túlélem.
Érdekes, látványos, izgalmas. Sokkal jobban testközelben vannak az állatok, mint régi emlékeimből az Állatkertben. Barátságos, biztonságos, szakszerű. Sok értelmes, jó kiírás, magyarázatok, ábrák, környezeti nevelés. Szépszámú látogató, de nem zavaró zsúfoltság. Csak éppen én nem kedvelem ezeket.
A főszervező biztatott, hogy félni nem kell, mert a kroki nem jön ki, a többi meg olyan lenne, mint a partra vetett hal, ha meg vízzel együtt jönnének, akkor úgyis buktuk az egészet, már olyan mindegy, ha éppen egy cápa is van benne. Ilyen előzmények után hősiesen végigjártam (és lelkesen fényképeztem) mindent, amúgy meg ez a kaland is beírható a mitmegnemteszazember-kategóriába.
Néhány gondolat, benyomás a látottakról a képek sorrendjében:
Sikerült azért kineveznem egy kedvencet is, ez pedig a lapátorrú tok. Édesvízi hal, majd' kétméteresre is megnő, ha hagyják, és az Aldunán, illetve a Duna-deltában él. (Bár ebben a zavarodott világban néha ő is megzavarodik, és olykor már hozzánkig is felúszik.) Mulatságos hal, mert az orra pontosan úgy lapát, mint a vasorrú bába lapátja a Jancsi és Juliskából. Az orra tövében van a szája, ott szűri be az algákat, azt viszont nem tudom, hogy tud kanyarodni :)
(A zöldfüves képen úszik be balról, középen.)
A rácsos képen nem ám egy alig-alligátort láthatunk, hanem egy megtermett példány hever el lustán a színes halak között. Ötödik körben nézve a képet, akár meg is lehet találni elbújva :)
A félelemetes cápa..., nem volt hajlandó megállni, nem egy fotogén rémség, azért itt van a feeling kedvéért. Sok volt belőlük, túl sok.
Egyébként volt olyan terem is, ahol madarak és majmocskák voltak, meg 90 %-os páratartalom. Phűűűű...
Egy rész volt, ahol igazán rosszul éreztem magam, ez a vízi alagút. Mintha egy műanyagcsőben mennénk, és oldalt meg fölöttünk is csupa víz van, cápákkal meg mindenféle halakkal. Olyan szédülős, rossz érzés volt, iszkoltam is át gyorsan. Volt, aki élvezte.
A színes halak szépek. A tengerfenék kialakítása pedig jópofa, volt ott amfora, rozsdás horgony, minden film- és Verne-könyvbeli romantika.
A medúzák is úgy vannak bemutatva, hogy gyönyörűek! Az Adriáról nem őrzök ilyen jó emléket róluk.
A ráják és a rájasimogató. Vannak, akik képesek rá. Ki van írva, hogy a rájáknak csak a farkukhoz nem szabad érni, csak azt nem tudom, hogy ezt a ráják is olvasták-e. Ehhez képest meglepően sokan lógatják a kezüket a vízbe, és szerencséjük, hogy a rája fütyül rája (bocs :)
Ajánlom a látogatást gyerekeseknek és kedvetleneknek, mert az utóbbiak rögtön rájönnek, hogy mennyi szép dolog is van a világon - ezeken kívül :)
