2013. július 31., szerda

Körül a tenger

(Nyári sorozat 4.)


Úgy vágtunk neki, mint amikor Róbert Gida és Micimackó keresték a világvégét, hogy lelógathassák onnan a lábukat a semmibe. Mi Málta szigetén találtuk meg azt a helyet, ahol a sziget bármelyik oldalán ki lehetett sétálni, és vége volt a szárazföldnek.

Furcsa dolog lehet egy szigeten élni, talán kicsit nyomasztó is. Meg az se jó, ha egy országban folyton fúj a szél, mert, hát, a tenger felől mindig fúj, és nekik mindenhonnan a tenger felől van.


Azért az én hajósnak született lelkem nagyon jól érezte ott magát. Minden csupa hajó és csupa víz. Ami meg nem az, például a városok, azok úgy egymásba folynak, mint nálunk a kerületek. Van, hogy a szomszéd utca már a következő város, és elég nekik egy nagy közkórház, mert mindenfelől háromnegyed óra alatt oda lehet érni.

A történelem az látható, érezhető, máig ható valóság Máltán. Ókori kőkolosszusok, az Apostolok Cselekedeteinek 28. fejezete - Szent Pál hajótörése, a római uralom nyomai, és akik a nevüket is innen kapták: a máltai lovagok építkezései, irányítása.
Az emberek se jobbak, se rosszabbak, mint másutt, kevés igazán helybelivel lehet kapcsolatba kerülni, és rettentően sok a turista, nekem túl nagy is volt a nyüzsgés.
Full katolikus az ország, leszámítva azt az egyszázaléknyi ottmaradt britet a maga anglikánságával. Templom tömérdek. és mind nyitva.

Van egy kis szigete is: Gozo, át is hajóztunk oda, tetszett, mert sokkal csendesebb hely, és, mert hajóval lehetett odamenni :)

Kedvelt ételük a kaktuszfüge, a kaktusz gyümölcse, aminek, ha szőrtüskés, szúrós héját sikerül 8 napon túl gyógyuló sérülések nélkül eltávolítani (az a módja, hogy nedves konyharuhába tekerve kell puhítani egy éjszakán át, csak utána én fölmarkoltam a gpndatlanul az asztalon hagyott konyharuhát, áááááááááá!), akkor kicsit az őszibarackhoz hasonlító, de kevésbé ízes és lédús valamit találunk, amit sütve, főzve, párolva, de legfőképp úton-útfélen nyersen is árulva fogyasztanak.



Ami igazi élményt jelentett, az Caravaggio.Keresztelő Szent János fejevétele című képe a valettai székesegyházban. Hihetetlen, ahogy a fénnyel és az árnyékkal játszik, azóta már biztonsággal és örömmel felismerem a képeit máshol is.

Málta az egyszer bejárható világok közé tartozik, de egyszer érdemes elmenni oda, ha a kolleganők baráti csapata éppen ezt találja ki, ifjúságunk idején, 2003-ban.

(Képek is készültek, sőt, felirattal is elláttam őket, ahogy most albumba válogattam, tehát a szöveg miatt normál nézetben célszerű végignézni őket, noha galériában nagyobbak a képek. Úgy majd másodjára :)




2013. július 28., vasárnap

Nagyon

Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

(Az a zápor, az azért jól jönne :)

2013. július 25., csütörtök

Ha az ember...

Ha az ember igazgató, mégha csak ilyen nyári helyettes is (akkor nem marad ereje estére már blogot írni) akkor meglepő dolgokat fedez föl magán. Azt, hogy szép észrevétlenül egyre inkább azonosul a szereppel. Segít ebben az is, hogy a többiek is teljes hitelességgel vesznek részt a szerepjátékban, mindenki pontosan tudja a dramaturgiát. És egyszerre csak az egész elkezd működni, mert mindnyájan komolyan vesszük.

Furcsa, érdekes játék, és nem is mondhatom, hogy nem tetszik. Csak halálosan fárasztó. A munkaidő végén jutok csak odáig, hogy elkezdjek végre aláírni.
Ja, és mindennap szépen kell fölöltözni, nem ám póló, vászonnadrág! Szóval, vannak hátrányai. Azt hiszem, a magam kipróbálásán túl csak hátrányai vannak. Még jó, hogy már látni az alagút végét :)

2013. július 21., vasárnap

Verecke híres útján

(Nyári sorozat 3.)

Ha Kárpátalja, akkor nem maradhat ki a Vereckei-hágó, nem szabad anélkül eljönni onnan. Meghatározó élménye az ottani útnak.

Kárpátaljára is a kórussal mentünk. Nehéz lenne röviden összefoglalni, mit is adott az az út. Nem is próbálkozom vele, inkább beteszek három idézetet az akkori, friss beszámolókból. A többit elmondják a képek, amik itt tekinthetők meg.

Hazajöttünk szerencsésen, minden baj nélkül, és már negyven emberrel több van, aki biztat mindenkit, hogy nem kell félni Kárpátaljára menni! Persze, egyedül, előkészítetlenül nem szabad, ez még nem turistaútvonal, és jó, ha egy összeszokott társaság van, amelyik testben-lélekben megedződött már és bírja a gyűrődést.

Ha emberre, tájra, gondolatra nyitott szívvel tudunk lenni, akkor nagy élmény, ha folyton összehasonlítunk, akkor keserves út.  Hogy mit jelent ez a látogatás magyarságunkban, saját - egyre romlónak tartott - életünk megbecsülésében, arról majd később részletesen.

Amiért már önmagában is érdemes volt elmenni: ahol Árpád megállt, a Vereckei-hágó. Igaza volt, mi is beleszerettünk ebbe a földbe múlhatatlanul.
És öröm volt a szolgálat is, adott öröm, de talán több volt benne, amit kaptunk.
Furcsa volt ez a nyár, megint otthonról jöttem haza.



Verecke híres útján
Ez volt az egyetlen, amit úgy igazán megjegyeztünk a programból, vártunk rá, készültünk, mégis maga a hely és az a délelőtt minden várakozásunkat és elképzelésünket felülmúlta.

Ha Ungvárt és Munkácsot megnézzük, akkor jószerivel már inkább csak természeti látnivalók maradnak. A Vereckei-hágó önmagában ezek közül sem kiemelkedő, elsősorban szimbolikus jelentőséggel bír a számunkra. Fontos átjáró volt valamikor, a Keleti-Beszkideket és a Máramarosi-havasokat köti össze 860 méter magasban. Ma már közlekedési útként egyáltalán nem szolgál, jobbára csak a magyar turisták keresik föl, egyre növekvő számban. Munkácstól mintegy 80 km-re van. Az út, ahogy hagyjuk el a lakott részt, egyre rosszabb, jó busz és biztoskezű, jó sofőr kell hozzá, szerencsére, nekünk mind a kettő megvolt. Ahogy haladunk fölfelé, keskeny, meredek, kanyargós szerpentin vezet, még jó, hogy nincs forgalom, a busz mellett nehezen férne el másik jármű. A táj viszont egyre szebb lesz. Már majdnem fönt, egy ponton platóvá szélesedik az út, meg tud állni a busz, muszáj is neki, mert onnan már csak az ösvény és a rét. A látvány teljesen szürreális: egy - nyilván emlékműt képező - tank; a hegyi pásztor szobra, amelynek kezéből kitörték a havasi kürtöt és akit először szegényt, katonának néztünk és csak az útikönyvnek hittük el, hogy nem az; egy, építkezés közben félbemaradt motel kísértetháza és egy buszmegálló jelzőtáblája! Valahogy az egész egy Rejtő-könyvbe illenék. A táj viszont érintetlen és elvadultságában magával ragadó. Megyünk fölfele a réten át a gerincre, vadvirágok tucatjai pompáznak, az értők sorolják is: encián meg a többi sosem látott kincs. Ahogy fölérünk a hágó tetejére (idén mennyi hegy tetejéről nézhettem szét!) kitárul a világ és elakad a szavunk! Biztosak vagyunk benne, hogy Árpád és népe is így állhatott meg egykor az új hazát megpillantva. Nincs szavunk és nem lehet betelni a látvánnyal, valóban a Feszty-körkép elevenedik meg előttünk. Talán a képek visszaadnak valamit, de a csordultig telt szívet nem lehet albumba föltölteni.

Jó kilométeres út vezet a hágó legmagasabb pontjára, az emlékmű torzójához. A millenniumra kezdték el építeni a magyarok (a mostanira), egy hatalmas fenyőt formázott volna, de olyan lett, mint a Déva vára, amit építettek, mindjárt le kellett bontani, egy ideig ment ez az építem-nem hagyom huzakodás, az erősebb győzött, csak a talapzat áll. Talán jobban is illik így a tájba.

Szentmiséhez készülődünk, a harmadéves egri kispap, Ibrányból való, az atya hozta el magával, fölcipelt mindent, amit kellett. Fúj a szél a hegyen, elviszi a hangunk, lobog a hajunk, a ruhánk és lobog a szívünk is. Közben öten érkeznek, csöndben letelepednek mögénk, aztán a Miatyánknál egyszerre csak beállnak a körbe és együtt mondják velünk.

Befejezésre a Boldogasszony, Anyánkat úgy énekeljük, ahogy itthon szoktuk: Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! A második versszak után viszont már úgy, ahogy előző este Munkácson tanultuk a helybeliektől: Kárpátaljáról, édes hazánkról... Sándor, a munkácsi fiatalember, aki ebben a két napban a kísérőnk, megtörli a szemét; közülünk van, aki már nem is törölgeti a magáét. Utána a Himnusz, természetesen, és az utána beálló csöndben István halkan, mintegy magának, elkezdi mondani: Őseinket felhozád Kárpát szent bércére... Előbb egy hang kapcsolódik bele, aztán még egy, a másik és már mondjuk mind végig, az egész verset.

A meghatottság pillanatai elmúlnak, megismerkedünk az "idegenekkel", ők is Pestről valók. Meg is kérjük őket csoportkép készítésre, mert anélkül nincs ilyen hely és út, vagy nyolc fényképezőgépet a nyakukba akasztunk, megpróbálunk összerendeződni, ez már nevetés, ugratás, élet. Utána még egy meghitt pillanat, nyugdíjas operaénekesnő kórustársunk elénekli Kodály Esti dalát, most végre kieresztheti a hangját (nagy áldozat operaénekesnek kórusban lenni), szárnyal a dal át a hegyeken, mégis bensőségességével érint meg.

Lefelé indulunk, az út lankásabbá válik, fenyők szegélyezik: Gyorsan, László atyának csináljunk egy képet , hiszen ez majdnem Erdély! - mondják többen is, kattognak a fényképezőgépek, kap majd egy csomó fenyőt, és a szívünkben összeölelkezik Kárpátalja,  Erdély, Magyarország, anélkül, hogy bármit is megfogalmaznánk. Akár már haza is indulhatnánk, a többi már csak ráadás.


A Sipot-vízesésnél jártunk, ami Kárpátalja két vízesése közül a szebbik. Négykilométeres, nagyon hangulatos, kicsit emelkedő erdei úton lehet odajutni, végig a patak mentén, aztán egyszerre csak szembe találjuk magunkat a vízeséssel. És nyár van, jólesik az erdő hűvöse, nyugtató a patak csobogása, lenyűgőző a vízesés fehér zuhataga, hullik ránk a vízpermet, nevetünk, a fiúk a kezüket nyújtják a csúszós köveken, mögöttünk maradnak a gondok, a holnap, minden, csak örülünk a percnek. Aztán ugyanazon az úton visszaballagunk a buszhoz, jó most beülni a váratlan kirándulás után és egyáltalán nem érezzük úgy, hogy külföldön vagyunk.


(A következő részben vagy hazajövünk, vagy a tengerbe vetjük magunkat, vagy nem tudom :)

2013. július 12., péntek

Kérdőíves

Mostanában körbejár egy kérdőív a blogokon, én is kedvet kaptam, hogy megválaszoljam.

1. Mi volt a legutóbbi olvasmányélményed?
Ez nagy hiányosságom vagy inkább az időm hiánya, kimondott szépirodalmat (regényt, könyvet) nagyon régóta nem olvastam. Nem kerül olyan a kezembe, igaz, nem is megyek utána. Verseket viszont szívesen, ismert és ismeretlen költőket is gyakran és újra. Egyébként meg szakmait, ami nálam eléggé szerteágazó: közgazdaság, pedagógia, teológia. 

2. Jegyzetelsz olvasás közben, aláhúzol-e bármit az olvasott könyvekben? Használod később a jegyzeteid?
Amikor vizsgákra készültem, alapfelszerés volt a neonsárga szövegkihúzó, vizuális típus vagyok. Más könyvekbe akkor se és azóta se jelöltem. Most is, ha órára készülök egy anyagból, egyből óravázlatot írok külön papírra, nem a könyvbe jegyzetelek.


3. Ki tudod-e várni a nézeteltéréseid rendezésére alkalmasabb időpontot, ha éppen a vita hevében az még nem is az?
Furcsa válasz lesz: nálam nem szokott lenni vita heve. Egyrészt - most már korom miatt is - úgy alakult az életem (habitusom), hogy munkahelyen és másutt is, fiatalok közt lévén, én vagyok általában a békítő, csitító. Viták természetesen vannak, de inkább intellektuálisak, mintsem indulatosak. Ha mégis becsúszik egy hevesebb, akkor következik egy ponton a hallgatás.

4. Melyik a kedvenc illatod, fűződik-e kellemes/ kellemetlen emlék hozzá?
Tavaly találtam egy nagyon kellemes, citromfű illatú tusfürdőt, azt kedveltem. Persze, a folyamatos márkaújítás jegyében idén nincs már olyan, be kell érjem a gránátalmával :)
De van egy illatemlékem is: a néni, aki vigyázott rám, kölnit használt, szerettem azt az illatot, és az egész szertartást, ahogy indulás előtt, mindig magára simított belőle pár cseppet.

5. Megvan még a szülői ház?
Megvan, ma is benne élek (ne nagyzoljunk, szülői lakás az inkább). Hogy ez jó-e vagy rossz, nem tudom, de  ez már bizonyosan így is marad. Ugyanaz a fenyő néz be az ablakon, amelyik a pólyában látott meg engem, csak ő többet nőtt azóta :)

6. Melyik filmet néznéd meg ma este, ha választhatnál?
Könnyűt, nyárit, vidámat, a Mamma miát.

7. Szívesen találkozol a blogos társakkal, vagy a blogvilág nyújtotta lehetőségek között ápolod a kapcsolatokat inkább, személyes találkozások nélkül?
Szívesen eddig is, és továbbra is nyitott vagyok rá, ha valaki találkozni szeretne velem. Éppolyan ez, mint más emberi kapcsolatok alakulása, csak legfeljebb több előzetes elképzeléssel/várakozással a másikról.

8. Írtál-e valaha naplót? Rejtegetted vagy publikus volt? Úgy értem nem dőltél rögtön kardodba, ha megtalálta valaki?:-D
Klasszikus értelemben vett naplót sose írtam, nem volt kitartásom hozzá. Viszont hosszú időszakon keresztül írtam mindig december 30-án este éves összegzést titkos füzetbe, és nem örültem volna, ha más kezébe kerül.

9. Mit tanulnál meg szívesen a következő évben vagy korábban?
Zongorázni szívesen tanultam volna, de csak a furulya fért el a lakásban :)
Mostanában pedig komolyan foglalkoztat, hogy - amolyan fél-pályamódosításként majdani nyugdíjas éveimre - az emberekkel való törődést szakmai alapokra is helyezzem, és valamiféle mentálhigiénés tanulmányokat folytassak.

10. Hány kisebb lámpa, gyertya van a nappalidban a központi mennyezetin kívül?
Három sarokban egy-egy és egy állólámpa. Szívesebben gyújtom meg ezeket, mint a nagy lámpát. Gyertya számolatlan,  így van az, ha az ember kedves ismerőse gyertyaműves, és kicsit magam is beletanultam a mesterségbe. Ennek ellenére gyertyát magamban nagyon ritkán gyújtok. Persze, ha jön valaki, az más, akkor azzal kezdjük :)

11. Melyik az a verssor, amit most azonnal idézni tudnál?
A rakodópart alsó kövén ültem - de semmi jelentősége nincs annak, hogy most éppen ez ugrott be.  Sok verset ismerek, és szerencsére, amelyik csak kicsit is megérint, az meg is marad bennem. Ha olykor nem is az egész, de sorok biztosan.

2013. július 7., vasárnap

"Úgy adja meg az Isten!"



(Nyári sorozat 2.)

Még mindig 2004-ben vagyunk, de már augusztusban. A kórussal jártunk - mindennapi, más-más helyen történő "fellépéssel" tarkított - zarándokúton a Csallóközben és Zoboralján. A fénykép Egyházasgelle középkori templomában készült a vasárnap délutáni napfény és a formák játékában.

Megrendítők voltak ezek az otthonról-haza hangulatú, határon túli utazások, amik mindig valamelyik falu Szent István-napi ünnepségén való részvételben csúcsosodtak ki. A fogadtatás, a szíveslátás, az öröm, a ragaszkodás, megbecsülés ezernyi apró jele... 
Ilyenkor gyerekek-felnőttek együtt utaztunk, emlékszem az egyik hat év körüli kislány hangos rácsodálkozására: Dehát, anyu, itt éppen olyan magyarok élnek, mint mi! Hát nem külföldön vagyunk?

Az út további főbb állomásai: Bős, Komárom (Révkomárom), Galánta, Nyékvárkony, Deáki, Királyfiakarcsa (még a neve is jóízű), Nagyszombat, Pozsony

A címben idézett mondat egy érdekes tapasztalat. Amikor a szentmisében nálunk, a prédikáció végén, több-kevesebb lelkesedéssel rámormogják  a kedves hívek, hogy Isten fizesse meg! akkor azon a vidéken erőteljes hangon felelik: Úgy adja meg az Isten!
Gondolkoztunk azon, hogy bevezetjük itthon is :)

Akartam egy másik címet is választani: bátorítsa szívünk álmát.
Itt, Egyházasgellén, énekeltünk első este a 7 órai szentmisén. Már régen vége volt a misének, de nem akartak elengedni, még, még, még... Befejezésnek, este 9 körül, azt választottuk, hogy már kint, a templomkertben kezdtünk rá Kodály Esti dalára. Sajátos hangulatú, megkapó élmény volt valóban a csillagos ég alatt énekelni. A vége után beállt pillanatnyi csöndben pedig valaki, az ottaniak közül, rákezdte a Himnuszt...
Néha az utazásokon megtanulunk belülről is látni.

(A következő részben nem a kronológiát folytatjuk, hanem az otthonról-haza gondolatot, és a kárpátaljai utat idézem vissza. Ha valakit érdekel... :)

2013. július 6., szombat

Találós kérdés

Miért nem harapja le a pék a kifli végét? - olvashatjuk a régi, Gratzer József-féle Sicc-ben.
- Mert akkor nem tudná eladni.

Adekvát válasz: mert vigyáznia kell a fogára.

Apránként öregszünk... :)

2013. július 4., csütörtök

És akkor a recept :)

Kedvencem, a cukkini

Színtelen, szagtalan, íztelen zöldség - na, jó semleges ízhatásúnak mondják, hogy meg ne bántsák - de éppen ezért kiválóan alkalmas köretnek bármilyen sült húshoz, és akármi otthonlévővel gyors és finom egytálételt lehet varázsolni belőle.

Most nézzünk egy kicsit különleges köretet, amivel vendégetetésnél nagy sikert arattam.

Három személyre 2 cukkini és 3-4 paradicsom. A cukkinit nem túl vékony karikákra szelem (úri szeszélyem szerint vagy meghámozom vagy nem, én általában igen), és a karikákat félbevágom. A paradicsomnak is lehúzom a héját és negyedelem.

Legcélszerűbb wok-serpenyőben készíteni, annak híján egy vastag falú edényben. Most jön a titok! A serpenyőt üresen felforrósítom, (nem melengetem, forrósítom! a wok kibírja), majd egy kevés olívaolajat öntök bele, és a forró serpenyőbe, hideg olajra dobom rá a cukkinit. Kevergetve halvány barnulásig pirítom. Amikor jónak ítélem, hozzáadom a paradicsomot, éppen csak annyi időre, hogy átmelegedjen, összeszokjanak, és már zárom is el alatta. A végén, tálalás előtt sózom és kakukkfűvel bolondítom.
Roppanós, ízletes, látványra is szép köret lesz belőle. Fénykép, sajnos, nem készült róla, mire eszembe jutott, már seholse volt :)

Azóta csináltam már magamnak is, de akkor se a fényképen járt az eszem. Ha nincs időm vagy kedvem ott állni mellette, és betartani a  paradicsom-csak-a-végén előírást, na, úgy készül a cukkinis lecsó :)

Egyébként mindkét változata gazdagítható remegősre rásütött tojással vagy hozzákarikázott virslivel, esetleg külön kisütött baconszeletekkel, és akkor ebéd/vacsora, aminek éppen lennie kell.

Jó étvágyat hozzá!

2013. július 2., kedd

Sarlós Boldogasszony

Mária látogatása Erzsébetnél



Magasztalja lelkem az én Uramat,
örvendezve élek szárnyai alatt,
szolgálója lettem, lepillantott rám,
alázattal zengi dicséretét szám.

Ami velem történt, nem volt soha még,
boldognak mond engem minden nemzedék,
nagyot művelt rajtam hatalmas keze,
jóságában százszor szent az ő neve.

Irgalma leárad, népünkre borul,
félelmünkre válasz, és szívünkre hull,
mindenható karja csak egyet suhint,
s a kevélykedőket széjjelszórja mind.

Letöri a gőgöst képzelt magasán,
alázatos hívét áldja trónusán,
éhezőknek étket tele kézzel ád,
de a gazdagoktól zárja kapuját.

Igazak dolgára örök gondja van,
szívén hordja népét nagy irgalmasan,
atyáinkhoz szólott évezreken át,
benne bízó népe ismerte szavát.

Dicsőség az Úrnak, áldjuk az Atyát,
Fiút és a Lelket századokon át,
tudom hogy mit adtál: töviskoronát,
áldott légy ma érte, minden koron át.

(Dienes Valéria)



2013. július 1., hétfő

Dilemma

Ma este, úgy fél nyolc tájban, álltam a városból hazajövő busz megállójában telipakolt bevásárlószatyorral a kezemben, eléggé gyűrött, romos áálapotban. A megálló egyetlen padján két erőteljes fiatalember ült. Az egyik a zeneszerkentyűjét piszkálta elmélyülten, a másik csak úgy bámult bele a világba. Én meg a szatyorral a kerítésnek dőlve támaszkodtam. Azon gondolkodtam, vajon jólesne-e, ha valamelyikük átadná a helyét, vagy inkább bántaná az önérzetemet. Nem tudtam eldönteni.

De amekkora vagyok, legalább összebb húzódhattak volna, hogy elférjünk :)

Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...