2013. augusztus 29., csütörtök

Nagy bölcsességek sk.

Abból tudod meg, hogy vezető lettél,
- amikor, ha belépsz az egyik irodába, elkapod a kollegád hirtelen mozdulatát, ahogy az internetről visszavált a munkafelületre;
- ha a saját postafiókodat csak délelőtt háromnegyed tízkor tudod először megnézni, aztán többet se, de nem is hiányzik, mert a hivatali e-mailekkel kapsz bőven annyi levelet, amennyit szeretnél.

Az aláírásban az a rossz, hogy mindennap új dátumot kell írni, pedig már éppen megszoktad az előzőt.

Vezetőnek nem jó lenni,
mert sokat kell aláírni, 
tizenhárom ölet meg egy felet,
és már senki nem is szeret.
 

2013. augusztus 25., vasárnap

Nyárforduló

Azt tartja a mondás: Szent Istvánkor fordul a nyár. Meg is tapasztaltuk ezt sokszor a vízitúrákon, amikor 20-a táján szélviharban, szakadó esőben gubbasztottunk a sátorban, amihez nem volt szabad belülről hozzáérni, nehogy még jobban átnedvesedjen.

Most is beigazolódott a bölcsesség, végire jár a nyár. (bocs :)
Akár vissza is lehet nézni rá, ha éppen akarnék, de elég annyi róla, hogy eltelt, és nem is a legrosszabbul, noha több munkával a reméltnél.

Az igazán említésre méltó nyári projekt a paradicsomtermesztés volt, amibe még az elején belevetettük magunkat, és bár elég későn ültettük el a palántákat, már beértek, és saját termésű, ízletes paradicsomokat (is) vacsorázhatunk. Akkor jöjjön is rögtön egy nagyszerű, könnyű, nyári vacsora receptje:
Több szálon indul a cselekmény:
1. ültess paradicsompalántát!
2. küldd el egy ismerősödet Olaszországba! Aki majd meglepetésre, előrelátón hozni fog onnan bruschetta fűszerkeveréket.
Innentől már közönséges bolti vizeken folytatjuk: vegyél szögletes toastkenyeret, amit egyébként nem annyira szeretek, de erre a célra ideális. Pirítsd meg a kenyereket, ízlés szerint vajazd/margarinozd (vagy ne) és a saját termésű paradicsomból tegyél rá karikákat, vagy ha éppen a koktélpari érik, akkor abból feleket. (ha máshogy nem megy, akkor vásárolj). Végül lendületedtől függő erősséggel szórd meg a fűszerkeverékkel és falhatod is! Hozzá egy limonádé, és kiderül, hogy egészen tűrhető volt ez az idei nyár :)

Sorra kerülnek elő a gyerekek is, a házban is egyre több lakásban újra ég a villany, és a hét elején, a nagy roham előtt, még gyorsan veszek pár garnitúra táblafilcet. Be kell jelentkeznem a fodrászhoz is megszabadulni a nyári lobonctól, mégiscsak Veni Sancte, új csoport...
A szívem mélyén kicsit várom is már.

tücsök ciripel
augusztusi este
öregszik a nyár

(Igen, ismétlés, de a nagy klasszikusokat nem lehet elégszer olvasni :)


(K.A. felvétele)


2013. augusztus 19., hétfő

Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed


(Nyári sorozat 6. befejező rész)




2007-ben gondoltunk egy merészet, és Árpádházi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmából az ő élete helyszíneinek felkeresését vettük a fejünkbe. Igazi, téli, nagyasztalon a térkép fölé könyökölő tervezgetés volt ez, sok utánaolvasással. Így tudtam meg, hogy Wartburg ismert várán kívül Marburg is fontos városa volt, itt élt abban a négy évben, amikor elhagyta a várat.

A fő pontok így már meg is voltak: Eisenach-Wartburg-Marburg.

Erre már csak, mint egy láncra kellett fölfűzni a többi szemet: útba essen, lehetőség szerint köze legyen a magyarsághoz, érdekes, szép legyen és eddig még nem jártunk ott :)

Az első állomás Passau volt, ahol Gizella királyné sírja előtt tisztelegtünk. A város barátságos, virágos, középkori és barokk szép arcát mutatta (fájt is a szívem érte a mostani árvízkor). Egyből egy, úgy döntöttem, ez a legszebb város, ahol eddig jártunk :)

Estére Regensburgba értünk, ahol a másnap délelőttöt is töltöttük. Föl is került nálam a dobogó felső fokára, őrzi is a helyét mindmáig.

Tovább Eisenach, az "itt állt" városa, mindennek már csak a helyét tudják mutatni. Kíváncsi is voltam rá, mert még NDK-s korában jártam ott, vajon mit változott. (Mentalitásában semmit.) Akkor még mélyen hallgattak Szent Erzsébetről, most már büszkék rá, de átestek a ló másik oldalára, Thüringiai Erzsébetként emlegetik, mintha közünk se lenne hozzá.

Wartburg vára... - ha várkisasszony lennék, csakis ilyen várban szeretnék élni!

Fulda - a német egyház bölcsője, itt temették el az ő Szent Gellértjüket, Szent Bonifác püspököt.

Marburg, ugyancsak Erzsébet városa, és megint Babits:

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

(Messze, messze)

Biztos, hogy erről a városról írta!

Egy nagy iramodással Köln, viharos, hideg szél, szakadó eső. Köln kőcsipkéi helyett egy söröző melegében voltunk kénytelenek eltölteni a városra szabott időt, de ez is egy nyári utazás kötelező kellékei közé tartozik :)

Aztán a szív városa: Aachen. Nem, nem szép, mégis megfogott, hangulata, levegője, történelme van. Történelmét Nagy Károly jelenti, akiről akkoriban egy nagyon jó filmet is láttam, közel került hozzám, nekünk pedig Szent István, Imre és László ereklyéi vannak a dóm magyar kápolnájában, amit Nagy Lajos király alakíttatott ki, aki sokféle módon és bőkezűen gondoskodott a magyar zarándokokról. A Szent István kora óta tartó nemzeti zarándoklatok csak II. József tiltó rendeletével szűntek meg, mi most visszaloptunk oda egy kicsit.

Végül visszaútban Augsburg, csak egy röpke körbefutásra (Lech-mező, nesze nekünk!), és befejezésül Altötting, a bajorok ősi Mária-kegyhelye, csöndességével, meghittségével, sokak imádságával átszőtt áhítatával.

Történt mindez 2007 júniusában, ez nem kórusos, hanem egyházközségi zarándoklat volt, meg is töltöttünk egy egész autóbuszt. Ha szépet álmodom, valahol ott járok újra.

A képeket föltöltöttem sorjában albumokba, vissza-visszatérve lehet nézgelődni.


Aki pedig még nem fáradt el az olvasásban, a regensburgi élményeket olvashatja el most vagy inkább majd egy másik alkalommal:

Építem Isten templomát

Az egyszeri történet szerint megkérdeznek három kőfaragót. Kérdik az elsőt:
- Hát te mit csinálsz?
- Pénzt keresek, hogy el tudjam tartani a családomat.
Fölteszik a kérdést a másodiknak.
- Faragom a követ, ez a mesterségem.
Megkérdezik a harmadiktól is:
- És te mit csinálsz?
- Építem Isten templomát.

Ilyen emberek építhették a regensburgi dómot. Lenyűgöző látvány, akár, ha az alkonyi Nap sugarai vonják fénybe, akár, amikor a reggeli napfény játszik rajta. A szűk óvárosi utcából kiérve a térre, egyszerre magasodott a szemünk elé égbeszökő tornyaival, kőcsipkéivel, impozáns méretével. Semminek érzed magadat mellette, mégis fölemel, égbe röpít.

- Te itt fogsz misézni? – kérdeztük káplán atyát, aki maga is alig tudta ezt elhinni. Érthetetlen módon, ritka kiváltságban volt részünk, az idegenvezető is mondta, nem is emlékszik olyanra, hogy zarándokcsoportjaik bármikor is a dómban tarthatták volna a szentmisét, kijelölik nekik a város egyik templomát, jut belőle bőven, több mint háromszázat számlálnak. Mi pedig a dómba mehettünk, igaz, hogy szombat reggel nyolcra, de nagyon megérte a koránkelést. Ez a templom egyébként, ahol a mostani pápa hosszú éveken keresztül szolgált teológiai tanár korában.

Pénteken – vagyis az első nap – kora este érkeztünk meg Regensburgba, azaz fölfelé haladtunk a Duna mentén, Passautól. A szállodánk – ócska, lepusztult, görög tulajdonos által üzemeltetett hotel – a legjobb helyen volt: egyik irányból a dóm tornya hívogatott húszpercnyi gyaloglásra, másik felé pedig a Dunapartot érhettük el negyedóra alatt. Gyors vacsora után este nyolckor a társaság életrevalóbb részével már a várost jártuk. Ahogy a busszal jöttünk befelé a városba, csodálkoztunk, hogy péntek este és sehol egy lélek. A városban aztán megtaláltuk rá a választ, ott nyüzsgött mindenki, aki élt és mozgott, a Dómtéren vagy a Dunaparton. Bürgerfest volt ugyanis – talán városünnepnek lehetne mondani – de bizonyára köze volt a Szent Iván-éjhez is. Sátrak, bódék, színpadok, zene, emberek, nagy élet volt mindkét helyen. És bajor sör, perec, nyár, vigalom, - minden, ami egy zarándok megfáradt testét-lelkét felüdítheti :) Még jó, hogy káplán atya elég nyakigláb, legalább a csapatnak volt egy igazodási pontja, mert például engem is néha úgy kellett kihalászni a nagydarab németek közül.

Érdekes megállapításunk, hogy a németek – bocsánat, bajorok – visszafogottabban buliznak, mint hazánkfiai. Volt ott sör bőséggel, de részeg embert, részeg fiatalt nem láttunk, igaz, elég korai volt még az este. Szemétben se kellett gázolnunk sehol. Amit még jó volt látni, férfiak-nők számosan, inkább a közép korosztályból, természetes módon a népviseletben voltak, látszott, hogy nem műsor, kivétel, hordják máskor is. Mivel az év leghosszabb éjszakája elé néztünk, mi se akartuk túlságosan korán befejezni, élveztük az ünneplő sokadalmat, a hangulatot, az utazás első napját.

És aki éjjel legény..., természetesen nyafogás nélkül, üdén és frissen baktattunk a csípős, friss szombat reggelben fél nyolckor – megreggelizve, csomagok már a buszban – a dóm felé. Külön élmény volt keresztül menni az alvó városon, a Dómtéren éppen takarították az esti mulatság nyomait, de nagyrészt már rend volt, kékragyogású égbolt, jólesően melengető nap, röpködő poénok – és a templom kapuján belépve egy másik világ, amiben rögtön megérezhettem annak a kőfaragónak a keze nyomát.

Aki nem lépett még be egy nyári reggel harsogó erejében a regensburgi dóm időtlen csöndjébe, az próbálja meg elképzelni ezt az élményt. Élményt? Hangulatot, érzést, kitárt szívű rácsodálkozást. Ezen a korai órán néptelen volt még a templom, lépteink mégse visszhangosan kongtak, elnyelte a hatalmas tér kicsinységünk neszeit. A templom maga dísztelen, egyszerű, a falak festetlenek, szinte körülölel a múlt.

A mise azért nem a főoltárnál volt, nem is volt baj, hanem az egyik kápolnában, a Születés kápolnájában, sokkal meghittebb volt így. Néptelen volt a templom, mégis érezni lehetett a jelenlétet. Tudtak, sejtettek valamit azok a középkori emberek, ahogy a gótika lendületével a lelket Istenhez akarták emelni. Ők nem féltek kicsinek lenni, mi pedig már mindent emberközelbe akarunk hozni, ahelyett, hogy mi próbálnánk meg szárnyalni.

A mise után idegenvezetést kaptunk, egy nagyon szép kiejtéssel beszélő férfi (szinte minden szavát érteni lehetett) magyarázott egy órán át érdekesen, színesen, csak már fáztam a végére. A jelenlegi dóm építése – a leégett románkori bazilika helyén – 1275-ben kezdődött és majdnem 300 évig tartott, 1534-ben fejeződött be. A munkálatok sokszor évtizedekre abbamaradtak, mégis jelentős stílusbeli törések nélkül sikerült felépíteni a későgótika egyik remekművét. A tornyokra a toronycsúcsot azonban csak 1859-69 között helyezték el.

A dóm legfőbb nevezetessége az angyali üdvözlet két szobra: a mosolygó angyal és a megilletődött Mária alakja. Bámulatosan kidolgozott vonásokkal, kifejező mozdulatokkal tekintenek le az oszlopok magasából.

Érdekes kőfigura az ördög és az ő öreganyja. A kapu belső oldalán vannak kétfelől, mégpedig azért, hogyha az ördög mégiscsak bemerészkedne a templomba, biztos csak a fal mellett osonna, rögtön lássa meg, hogy itt még az öreganyja is kővé vált, meneküljön csak fejvesztve! Ha pedig a másik oldal felé próbálkozna, akkor a kollegáját találta ott megkövülve, ettől is nyilván menekülőre fogta.

A dóm és a hozzá tartozott kolostor belső kertje pedig ugyancsak maga az érintetlen idő. Szinte várjuk a sarus szerzetesek felbukkanását, a kerengőben látni véljük lehajtott, kámzsás fejüket. A rózsák pedig mintha már akkor is ott nyíltak volna.

Kiszakadva ebből a világból, pár lépés után máris a délelőtti ébredező forgalomban, az óváros sétálóutcáinak nyüzsgésében találtuk magunkat. Hangulatos volt, de mélyebb benyomást nem tett rám, olyan, mint a hasonló negyedek bárhol. Hanem a Dunapart!

Ma már csak gyaloghíd a világörökséget jelentő tizenhat lyukú kőhíd, a középkori építészet technikai csodája. Egymagában is arculatot, légkört ad az egész környéknek, de van is minek. A hídról visszanézve pazar kilátás nyílik az óvárosra, tudták ezt a régiek is. A híd egy pontján szoborban van a látóember, azt jelzi, hogy innen tárul föl a legszebb látvány. Ezt mesélni fölösleges is, mutatják a képek, amit egyszerűen nem tudtam abbahagyni.

Előző nap még azt hittük, Passaunál szebb várost nem fogunk látni, reggel még azt is mondtam, ahogy tartottunk a dóm felé, Regensburg nálam csak a második helyen van :)

A dobogó tetejére mégsem a dómmal vagy a folyóparttal küzdötte föl magát, hanem azzal, hogy kitalálta a gondolatomat: igazi bajor zenével búcsúztatott bennünket.

                                                                                                              (2007. augusztus)

  

2013. augusztus 16., péntek

Mrrrrrrrrrr....

Nem elég, hogy ma tovább bent kellett maradnom, de azon túl, hogy készen lettem azzal, amivel akartam; csak az vigasztalt, hogy a későbbi időpontban majd kényelmesebben jöhetek haza. Az már azért gyanús volt, hogy nagyon sokan állnak a megállóban, odasorakoztam én is, de csak nem jön, csak nem jön. Reménytelennek tűnt, ezért elindultam a másik buszhoz, és vesztemre megláttam "a" tüntetést. Harminc-negyven ember lehetett, kempingszékeken üldögéltek az úttest közepén (készültek!), láthatóan jól érezték magukat, kezükben üdítősüvegek, és valaki hangosanbeszélőn át szidta a kormányt, a rendszert, mindent; a tüntetők pedig olykor tapsoltak, fütyültek, mikor mit kellett. És ezért el volt terelve a busz, nem járt a troli, mi meg csapatostul próbáltunk menekülőútvonalat és közlekedő járművet találni a kormányzati negyed közepén. A munkanap végire érő ember nem juthatott haza nyugodtan, akinek dolga lett volna, nem ért oda időben, mert ezek ott tüntetgettek. Kempingszékeken, hogy ne legyen fárasztó. Mi meg köröztünk ott, mert nem sikerült megtalálni az elterelt busz megállóját.

Nyilván azt mondanák, hogy értem is tették. De én ebből nem kérek! És egyre inkább úgy érzem, valahogy nagyon elvétettük a mértéket, az arányt és ezt az egész demokráciásdit.

2013. augusztus 11., vasárnap

"fázó lelkedre gyöngyös takarót"

(Nyári sorozat 5.)

Hogy is maradhatna ki Erdély? Meglepő módon, mivel nincs ottani rokonságunk, sok-sok évtizednek kellett eltelnie ahhoz, mire 2006-ban, egy baráti társasággal, először eljutottam Erdélybe. Olyan volt az egész út, mint a címben idézett Babits-verssor, fázó lelkemre gyöngyös takaró.

Brassóig mentünk vonattal, és onnantól autóval kóboroltuk be Háromszéket, abból is a kézdi-orbai széket. Az ismertebb helyek, ahol a rövid pár nap alatt megfordultunk: Kézdivásárhely, a ma is meglévő udvarterek és Gábor Áron városa, Zágon, a Wass Albert-regényekből ismert Komandó, Gelence világörökséges temploma, Kovászna borvizes forrásai és az Ojtozi-tető.

Két részlet emlékidézőül az akkori friss beszámolókból: az összegzés, és egy falu, amit az előbb nem soroltam föl.

"Háromszékből nem lehet üres kézzel és egész szívvel hazajönni. Az elsőt megtöltik minden jóval, a másiknak a fele pedig biztosan ott marad. Rabul ejti Erdély, újra meg újra vissza kell menni érte, hiszen őrzik a kincsek: a hegyek, a patak csörgése, a fenyők illata, az ízek, a szó gyönyörűsége, a mindig nyitva lévő kapuk, - minden, amitől az idegenként érkező is hazára talál. De ez a táj nem csupán érzelem, hangulat és bennünk rögzült sztereotípiák, hanem kemény élet, szikár emberek, hihetetlen élniakarás. Megerősödés emberségben, hitben, magyarságban. És persze, sok-sok nevetés - kacagás, ahogy ők mondják - hiszen ki kell nevetni az életet, hogy bírni tudjuk." 

(Nota bene: azóta se jutottam vissza.)

Kicsi falu nagy szülötte





Csomakörösön jártunk, a többit mondanom se kell. 

Ez a falu olyan, amilyennek én egész Háromszéket képzeltem. Kicsi falu, poros utakkal, régi házakkal, a hegynek szaladó utcákkal, öreg székelykapukkal és csönddel. Délidőben értünk oda, teljesen az Ég a napmelegtől a kopár szik sarja-hangulatban, ahol mi voltunk a tikkadt szöcskenyáj. 

Mégis megfogott ez a pár háznyi falu. Innen valóban el lehetett indulni, hiszen ebben a falucskában csak két dolgot lehetett kezdeni: vagy egy életen át ittmaradni, vagy pedig elmenni a világba. Hatalmas utat tett meg Körösi Csoma Sándor. Honnan volt ereje, hite, kitartása hozzá, nem tudom. Nem vágyott-e vissza ide, a hegyek közé? 

Őrzik az emlékét, büszkék rá. Idős férfi jött kinyitni a házat, keresnünk se kellett, elindult, amint látta megállni az autót. Tudta, hogy ebbe a csöppnyi faluba másért nem jöhetnek. Ahogy beszélt róla, az eddig számomra térben és időben oly távoli ember élő lett, ismerős, aki mintha most indulna el, hogy bölcsőjét keresse a magyarnak, ahogy az távoli sírfeliratán áll. Odabent a házban sok-sok nemzetiszín szalagos koszorú, iskoláktól, mindenhonnan, gyakoriak a vendégek, bár amíg ott voltunk, még csak át se ment egy autó se a falun. 

Ez is Erdély egyik arca, a húnyt szemünk mögötti arc, amikor a múltat akarjuk látni. 






2013. augusztus 10., szombat

Rend a lelke

Tegnap, estefelé, valami botor ötlettől vezérelve, még hasznosnak akartam érezni magamat ezen a hőgutás napon is, rendezkedni kezdtem a spájzban. Ahogy ott négykézlábazok - ez egy ilyen spájz - a polc véletlen meglökésétől föntről a mélybe vetette magát egy teli üveg lekvár, egyenest rá a jobb kezem két ujjára.
Ez tipikusan a "Segítség! - kiáltotta halkan Micimackó" - eset.

Azóta elemzem a színárnyalatokat.

Viszont megmenekült a lekvár :)

2013. augusztus 9., péntek

Zsoltártöredék

A napokban találtam rá erre a szép zsoltárrészre. Akkor most megnyomom a Megosztás gombot... :)

Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, 
tudod, ha leülök vagy ha fölkelek.
Messziről ismered gondolataimat,
látsz, ha megyek vagy pihenek.
Minden utam világos előtted. 
A szó még nincs nyelvemen,
s lám, az Úr már tud mindent. 
Minden oldalról körülfogtál,
és kezedet rajtam nyugtatod.
Csodálatos ezt tudnom,
oly magasztos, hogy fel sem foghatom.

Hová futhatnék lelked elől?
Hová menekülhetnék színed elől?
Ha felszállnék az égig, ott vagy.
Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy.
Ha felölteném a hajnal szárnyait,
és a legtávolibb partokon szállnék le, 
ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. 
Ha azt mondanám: Sötétség rejtsen el,
és az éj úgy vegyen körül, mint máskor a fény:
            neked maga a sötétség sem homályos,
s az éj világos neked, mint a nappal. 

(138. zsoltár)



(A kép lopott, M.M.felvétele)

2013. augusztus 8., csütörtök

Máma

Ettől már a hőmérő is kifeküdt...
35 fok az, bizony, az árnyékos ablakban.


Tudtam én, mikor kell itthon lenni szabadságon!

2013. augusztus 6., kedd

És egy újabb recept :)

(Habliliom könnyed konyhájában talált ötlet után szabadon)

Hozzávalók:
először is bemész a nagyáruházba (nem mindegy, hogy melyikbe) és veszel egy zacskó Mézes kosárka nevű mézes kosárkát (12 db van benne), mert negyven fokban a világért sem állsz neki sütni a csöppnyi konyhádban, bár egyébként a kosarat is meg lehetne sütni. Ha már úgyis ott vagy, akkor veszel még negyedkiló sovány tehéntúrót. Hazafelé a zöldségesnél fölmarkolsz még egy dobozka áfonyát (ne tévesszen meg, hogy borowka van ráírva, áfonya az mifelénk), vaníliás cukor meg úgyis van otthon.

Elkészítés
Attól függ, mennyire áfonyásra akarod, de úgy kellemes, ha kb. 10 dekát mosol meg hozzá. Ezt beleöntöd a turmixos pohárba, hozzádobsz két zacskó vaníliás cukrot és még - igény szerint - pár evőkanál porcukrot. Ezt az egészet kicsit elkevered, utána nekimész a botmixerrel, és szirupfélét csinálsz belőle. (Nem kell megijedni, az áfonya elég sok levet ereszt.) Magára hagyod, és a közepes méretű keverőtálban villával összetöröd a túrót, hogy finom, krémes legyen. Nem ízesíted semmivel! Zsupsz, bele az áfonyás szirup, majd pillanatnyi hangulatod szerint mixerrel, villával vagy éppen kicsi kezeiddel áfonyás túrókrémet alakítasz belőle. (Bármelyik megoldást választod, utána mindegyik eszközt le lehet nyalni, a mixert azért húzd ki előtte :)

Kirakosgatod a kosárkákat és dekoratívan megtöltöd valamennyit a túrókrémmel (a fenti adag pont a 12 kosárhoz elég). Itt megint a lehetőségek széles tárháza áll rendelkezésre, úgymint endékás tortaspricni (macerás és túl sűrű hozzá a krém) vagy egy kiskanál, a végén az utóbbit is le lehet nyalni.  Majd megmosol 12 szem áfonyát a mosolygósabbak közül, és mindegyik töltött kosárkának a tetejébe ültetsz egyet-egyet. Egy órára száműzöd őket a hűtőbe, ezalatt a krém megszilárdul, a kosárka pedig megpuhul, szóval, ideális lesz. Végül tálalod.

Fénykép, sajnos, megint nem készült, mert a sáskahadak pillanatok alatt fölfalták, de a fősáska két kosár közt azt mondta róla, hogy perfekt! :)

A maradék áfonyából két napig még igazi áfonyás joghurtot ehetsz :)

2013. augusztus 5., hétfő

Amikor ennyi is sok

Délután, 35 fokban, mászom el a fogorvostól, agyoninjekciózva, meggyötörten, botorkálok le a buszmegállóhoz, látom, ahogy elmegy a busz, dehát senki nem állt a megállóban, igaza volt. Lerogyok a finom, meleg kőpárkányra és várok türelmesen, sokat. Föntről egyszerre tűnik föl az ott megálló másik, égszínkék busz és mögötte a villamospótlónak nevezett ócska, az enyém. Igyekszem hátra, hátha beáll másodiknak, ott legyek, mire kell. De azt látom, mintha egyáltalán nem lenne szándékában beállni. Kétségbeesetten integetek, itt vagyok, én is, én is, engem vigyen föl a padlásra! A sofőr visszaint, és kanyarban előre bökdös, hogy majd ott...
Nézek a megállótáblákra, hogy mutassam neki, itt a helye, de valóban nem látom az én buszom jelzését! Csütörtökön még megállt itt, ma, hétfőn, már nem. A busz ezalatt vidáman elhúz. Én vártam ott rá egyedül, mi lett volna, ha kinyitja az ajtót és fölvesz? Utána legfeljebb elmagyarázza, hogy nem tetszik tudni, hogy már nem állunk meg itt? Egy apró gesztus a rekkenő hőségben. De ő integet és mutogat. Szinte elsírom magamat, eddig vitézül bírtam mindent, de ez most letaglózott, kész, föladom, nincs tovább. Előre kell menni egy megállót, lámpákon, széles zebrákon át, aztán a tűző napon álldigálva várni, újra sokat, mert a hegyen ritkán jár a busz, ezt a sofőr éppen olyan jól tudta.

Furcsa módon, nagyon tud fájni a kiszolgáltatottság. Jobban, mint a kezelt fogam, mert az legalább el volt zsibbadva.

2013. augusztus 3., szombat

A macskakőről

avagy mire jó almalevest főzni?

Egy kedves ismerőstől kaptam egy nagy szatyor nyári almát, aminek feléből nekiláttam gyümölcslevest főzni. Éppen ráérős lévén, betelepedtem a fotelba, ölembe vettem a lábost meg az almákat és elkezdtem hámozni. Hogy kellemesebben teljen az idő, még a tévét is bekapcsoltam. A Dunán belefutottam egy történelmi sorozatba, amelyben éppen Trianonról volt szó, meséltek Somoskőröl is, ami végül '24-ben visszakerülhetett hozzánk, sőt a bányák is, bár területileg a határon kívül estek, de átjárhattak a magyar bányászok dolgozni, és magyar tulajdon lehetett a kitermelt kő is. Fontos volt ez a Macskalyuki-bánya, mert az ott kitermelt kőből készült az a kockakő, amikkel a Monarchia útjait, főképp Bécsben és Pesten, borították. Akkoriban mindenki tudta, hogy ez, kérem, a macskalyuki kő. Csak olyan hosszú volt így a neve, szépen lekopott, és macskakő lett belőle.

Gyerekkoromban, emlékszem, elgondolkodtam, miért így hívják, de megkaptam a választ: "mert ez a neve" - és onnantól evidenciának tekintettem a világ sok más megmagyarázhatatlan dolgával együtt.

Ki gondolta volna, hogy sok évtized múltán, almahámozás közben, tudom meg a meglepő valóságot? :)


Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...