2013. október 29., kedd

Cserbenhagyás

Szép (zarándok)úton voltunk a hétvégén, Csorna-Osli-Eszterháza útvonalon. Csornán a gyönyörűen felújított premontrei apátság vendégei voltunk, Osliban a mosolygó Szűzanya kedves, meghitt kegyhelyén jártunk, Eszterháza pedig a korábban fertődi néven futott, csillogó-villogóra rendbe hozott kastély. Az érdekesség az volt, hogy Pestről ragyogó napsütésben indultunk el, a Rábaközben már ködös, borús idő fogadott, ami ki is tartott egész nap, sőt, hazafelé olyan tejföl ködbe kerültünk, hogy az orrunkig is alig láttunk.

A cserbenhagyás áldozata én voltam, a cserbenhagyó pedig, "aki" még ilyet sose tett: a fényképezőgépem! Csornán egyszercsak kiírta, hogy a memória megtelt, sebaj, gondoltam, gyorsan kitörlök régieket. El is kezdtem, utána úgy csinált, mintha..., de éreztem, hogy nincs valami rendben, azonban, sajnos, csak a kastély parkjában adtam szakértő férfikezekbe, hogy csináljanak már vele valamit. Itthon derült ki, hogy az addigi képekből semmi se látható. Ez az így jártam sokféle módon ismerős esete, így hát csak kastélyképeket tudok mutatni. Egy dologra jó volt azért ez az egész, nem dőltem kardomba, amikor itthon azt láttam, hogy nem látok semmit, és talán sikerült valamicskét oldódnia annak a súlyos függőségnek, hogy két lépést se tudok elképzelni fényképezőgép nélkül. Pedig semmi jóvátehetetlen nem történik.
Igaz, azért futó gondolatként fölmerült, lehet, hogy mégiscsak jó volna egy jó kamerás, közepesen okos telefon :)









2013. október 27., vasárnap

"Atyátok Lelke szól belőletek."

"Amikor pedig bíróság elé állítanak, ne töprengjetek azon, hogyan és mit beszéljetek! Megadatik ugyanis nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek." (Mt. 10,19-20)

Ha Jézus kifejezetten hozzánk, a kétezer évvel későbbiekhez is akart volna szólni, akkor talán hozzátette volna azt is, hogy és, ha a tévében szerepeltek.
Mert nem tudom másnak tulajdonítani a 23-i, ünnepi adásbeli szereplésemet, mint ennek az ígéretnek. Hogy én, aki a világ leglámpalázasabbja vagyok, ott ülök élő, egyenes adásban, minden izgalom nélkül,, és bár nem tudtam, mit is fognak kérdezni, ép, kerek mondatokban, értelmesen beszélek. Ott nem is tudatosuló, de utána felfogva megrendítő, bizonyosságot adó élmény volt.

Maga a tévészereplés pedig érdekes játék, onnantól kezdve, hogy reggel megáll a taxi a ház előtt. Aztán kiérve elsőként a sminkelés (varázslók!), fölteszik a mikrofont, röpke bemutatkozásnyi pár szó a riporterrel, és ahogy az egész légkör körülvesz, fokozatosan lehet beleszokni abba, mi vár rám. Sokkal zaklatottabbnak, nyüzsgőbbnek képzeltem, de fegyelem van, csönd és rend, nem is lehetne másképp, mégis él, folyton mozgásban van az egész, ahogy egymásután cserélődnek a szereplők. A stúdióban már tapintható a feszültség, és ez volt a furcsa érzés, hogy mégsem bénító. Utána csak egy mondat, köszönjük, nagyon jó volt, nincs lelkizés semmi, hogy is lehetne ilyen nagyüzemben, aztán már vár is kint egy taxi, hogy hazahozzon.

Az utóélete ugyancsak meglepő. Arra gondoltam, ugyan, ki nézne tévét ünnep reggelén? Kiderült, hihetetlenül sokan! Látták a munkahelyen is többen, de olyan is történt, hogy a villamoson jött oda hozzám egy ismeretlen (bár, itt, a hegy zártságában, valamelyest mindenki ismerős), a templomiakról meg ne is beszéljünk!

Lezárult valami, lezárult az, ami édesapámnak annyira fontos volt, és most beszélni lehetett róla.

2013. október 22., kedd

In memoriam

Számunkra ott kezdődött minden, a Ganzban. Édesapám már inaséveit is ott töltötte, 1939 óta volt a gyárban. A több ezer embert foglalkoztató gyár az ország jelentős ipari üzemei közé számított.
Az élete volt ez a gyár, a hajdani cserkészévek, a munkahelye, a baráti társasága, minden.

Október 25-én választották meg a munkástanácsot, és ő az egyik vezetője lett. Kitartottak, ameddig lehetett. "Nem barikádhangulatban mentem oda, megválasztottak, teljesítettem a kötelességemet" - mondta, már a rendszerváltás után, egy interjúban. Amikor először letartóztatták, '56 decemberében, tiltakozásul leállt a gyár, emiatt rákényszerültek, hogy kiengedjék. "Egy rendőrségi kocsi vitt ki a gyárba, s mire megérkeztem, összegyűlt vagy négyezer ember. Felálltam egy ládára, és amikor a nagy zaj és nyüzsgés elcsitult, levettem a kalapomat, és erre olyan néma csönd lett, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt az, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtak. És akkor elmondtam, hogy: „Emberek, elvittek két napja. Ott voltam két éjszakát, egy napot. Most itt vagyok. Örüljenek neki, hogy kiszabadultam.” 

Amikor másodszor vitték el, '57 májusában, már csönd volt és félelem, nem is engedték ki majd' hét évig. A gyárba soha többé nem mehetett vissza.

2005 októberében egy ismerős fölhívott egy szombat reggelen, hogy azt látja a Budapesti Őszi Fesztivál programfüzetében, 10 órakor vezetett fotóséta lesz a volt Ganz-gyárban. Bár hozzánk képest az a világ másik vége, kaptam magam, és rohantam, hogy végre lássam.

Idézet az akkori beszámolóból:
A gyár 1844-től 1988-ig működött. Számos világhírű műszaki találmány köthető hozzá. Vannak még élő részlegei, de ezen a gyártelepen az üzemcsarnokokban kínai raktárak vannak. Nemcsak kínaiak, - ukránok, szerbek, románok, ki tudja még, milyen nációk! Az udvaron nagy, fekete kocsik sötétített ablakokkal. Titokzatos arcú, halk léptű kínaiak jönnek-mennek. Félelmetes világ, most már nem kószál el senki a csoporttól. Az őrző-védő ránk szól, hogy ne fényképezzünk, ez magánterület.
Átjutunk a raktárvároson a gyár belsejébe, itt már senki nem törődik velünk, erre a madár se jár. Szívfacsaró a látvány: málló falak, omladozó vakolat, hiányzó ablakszemek, fűvel benőtt sínek. Mégis kicsit olyan, mintha tényleg csak szombat lenne és hétfőn folytatódna a munka. A daru úgy van otthagyva, ahogy utolsó nap lemászott belőle a daruvezető, még az ajtaja is tárva.
Meglepő módon, az értelmetlen pusztításnak semmi nyomát nem látni, csak az idő vasfoga... Gazdag ország vagyunk mi, hogy így hagyjuk elprédálni mindenünket.

A kovácsműhely rácsos ajtaján lesünk be, a nap pont jó szögben süt, nagyszerű fotótéma ez is. Az egyik fiú jobban nekidől a kapunak és az kinyílik! Beóvatoskodunk. Három férfi jön felénk, na, most biztosan kizavarnak.
- Milyen cégtől vannak? – kérdi az egyik zordan.
- Semmilyentől – feleljük zavartan.
- Ja, valami iskola? – enyhül a férfi hangja.
- Nem, nem, városnéző séta – magyarázzuk, de ez itt olyan hihetetlen, hogy csak bólint, jól van, jöjjenek.
Pár perc múlva már lelkes, ízes szóval mutatja be a műhelyt. Nagyon szeretem, amikor valaki szeretettel és hozzáértéssel beszél a mesterségéről. Amit látunk, még Ábrahám bácsi szerelte föl – mondja – hát a Ganz! – teszi hozzá, értetlen arcunkat látva. Minden működőképes, mindennel dolgoznak is még. Ez az egyetlen műhelye a gyárnak, ami rendeltetése szerint működik, egy kft. öntödéje. Alig tudunk elszakadni innen.

Kösz, jó, hogy eltaláltam ide. Látod, most megint tudunk miről beszélgetni…




 



Még a tűz is ég a kemencékben
(persze, ez az öntöde ma is)






2013. október 17., csütörtök

Amikor az élet nevel

de mégse jut semmire.

Holnap megint költözködöm munkahelyileg. Lelkileg egyáltalán nem ráz meg, összepakolni pedig már teljesen flottul tudok. Egy kollegát megkérek, hogy hordja át az új szobába a hivatali iratokat, mappákat, mert azok nehezek, az egyéb holmikat - bögre, kistányér, naptár, tollak, ceruzák, két cserép zöld, miegymás - pedig én is át tudom vinni két fordulóval. A kevés magammal viendő bútort, a székemet, egy fiókos kisszekrényt és egy polcot, viszik a költöztető emberek, a gépet az informatikusok. Ennyi, egy óra sem kell hozzá, összepakolással együtt.
Sikerült mostanra már teljesen lecsupaszítani az engem körülvevő mindenfélét, egyre inkább csak a legszükségesebbekre, hiszen valahogy mindig kevesebb lesz a hely is ott, ahova kerülök.

Itthon pedig ülök kétségbeesetten a szoba közepén, és még az időnkénti selejtezésre se visz rá a lélek, sőt gyűjtöm-gyűjtöm magam köré a nélkülözhetetleneket.

Na, élet, mit kezdesz velem? :)

2013. október 12., szombat

Mit eltemettem rég: a gyerekkor

Nem tudom, mi lehet az oka, hogy több mint negyven éven át nem tudtam, nem mertem, nem akartam (?) visszatérni boldog kiskorom színhelyére, a Hármashatár-hegyre. Mintha nem is ebben a városban lenne, mintha megközelíthetetlen lett volna az a hely, ahol - főleg iskola előtti éveimben - késő tavaszoktól kora őszig éltem (így kellett, mert fűteni nem lehetett). Ahol hatalmas volt a kert, a vizet vödrökben és mázas cserépkorsóban az artézi kútról hoztuk (később bevezették), petróleumlámpával világítottunk (lett aztán villany is), ribizlibokrok piroslottak, a szólólugasban álló asztalnál lehetett rajzolni, játszani, a verandán ebédelni és a mogyoróbokrok árnyékában feküdni le a délutáni alvásra; ahol minden és mindenki a barátom volt. Magam korú gyerek nemigen volt a környéken, de nem is nagyon hiányzott, elvoltam én ott boldogan. Patak, rét, erdő, minden volt, amire nekem akkor szükségem volt a világból. Nagyobbacskaként már csak a nyarakat töltöttem ott, de az is várt időszak volt mindig.

A mai, szép őszi napon hirtelen nekibuzdulással elindultam, hogy engedjek a régóta bennem motoszkáló vágynak és visszatérjek ennyi idő után.

Az odaút nem okozott különösebb megrázkódtatást, tudtam, hogy az óbudai remizt már rég lebontották, a félbehagyott bontású, többi régi épület omladékain a gaz burjánzik, és a cukrászda sincs már meg, amelyik mindig a városba lejövetel első állomása volt. Az első érzés és látvány örömteli volt: a kis kápolna megvan, szépen fel is újították, igaz, miserend nincs már kitéve rá, akkor még minden vasárnap feljött a pap Óbudáról.
Az utcanevek ma is azok, tehát biztos, hogy jó helyen jártam. Ami akkor hegy volt és szabadság, ma minden centiméterében felparcellázott luxusövezet. Árokpart volt és földút, ma komoly kőfalak, acsargó kutyák és kamerák védenek erődítményeket. Forgalom is van, persze, épp egy Audi suhant el mellettem. A busz csak negyvenpercenként jár, így, szombaton, de talán nincs is jobban szükség rá.

Sejtettem, hogy ezt fogom találni, mégis furcsa volt, ahogy kerestem a régi helyeket, Orbán néniék házát, Szeredai Pali bácsi kertjét, a kisboltot. Megtaláltam mindent és mégsincs már meg semmi. Már nem akarnék itt élni, nincsen már tér, nincsen már félelemnélküliség. Nem csalódás volt mégsem, inkább lezárás, elengedés. Bennem őrzött kép marad tovább.


A Szent Donát-kápolna


A kert, ahol én éltem. Akkoriban még csöngő se volt egyik háznál se, úgy kellett bekiabálni a kertkaputól, ha be akart jönni valaki. A hosszú út megmaradt, ami a kerten át vezetett föl a házig.  Jobbra az út mentén voltak a ribizlibokrok és gyümölcsfák. Nagy lett ez a ház, kitúrta őket.


Csak egy maradt meg a régi kertek és házak közül, ez, ami akkor is lakatlan volt (most is annak tűnik), és mindenféle titokzatos legendák keringtek sosem látott gazdájáról. Lehet, hogy azóta sem látták, bár most szépen le van nyírva, akkor elvadultabb volt.


Ahol egy kis teret hagynak neki, ott azért még úr a természet.


(A cím idézet Kosztolányi: Hajnali részegség című verséből.)

2013. október 10., csütörtök

A reggelek dicsérete

Néha arra gondolok, hogy csak ezért érdemes dolgozni járni: a reggelek szépségéért.

A Nap megteszi azt a szívességet, hogy mindig velem szemben kel föl, és így először a szemközti hegyeket láthatom a kelő Nap fényében és föntről a várost, aztán, közeledve a busszal, már a város képe is kibontakozik, és végül a híd közepéről, meg a túlpartról ránézhetek a saját hegyeimre. Mindig más a látvány; más ködben és más a reggeli napsütésben, más fél hétkor és egészen más már negyed nyolckor, és akkor az évszakokról még nem is szóltam vagy a Duna csillámló vizéről. Idekívánkozik az a közhely is, hogy nem tudok betelni vele.
Csak az a baj, hogy nem állíthatom meg a buszt a Lánchíd közepén " egy pillanat, csak lefényképezem" és különben is minek gyűjteném albumba a reggeleket? Inkább viszem magammal, megszürkül a nap úgyis.
Olyan szívesen gyömöszölném be a többi ember táskájába, zsebébe is a szépet, hogy vedd már észre, ember, erről is szól a világ! De csak bámulnak maguk elé vagy simogatják a telefonjuk hasát.

Többen is vagyunk a hegyen reggel-bolondok, aki ide születik (vagy idekerül) nem tud mentes maradni tőle. Fényképezni általában csak akkor szoktuk, ha nem munkába kell sietni, de valamiért muszáj volt korán kelni, és véletlenül éppen kéznél van a fényképezőgép (vö: kirándulás).

Két ilyen kép a valóságról, tényleg nincs benne photoshop. És ez nekünk jár, mindennap, ingyen :)


Ott lent a város (fönt meg tiszta vadregény)


Kölcsönvett kép egy helybelitől


2013. október 8., kedd

Október



Anyja vagyok én a szép szeretetnek...
(Sir 24,23)


Október 7. Rózsafüzér Királynője
Október 8. Magyarok Nagyasszonya

(fotó október 5. :)

A legkedvesebb Mária-szobrom (jó, hát, persze, hogy a mienk :) kedves hónapom és egy újra megtalált  szentírási idézet.

2013. október 4., péntek

Twitter-üzenet

Váltás következik. A kedves olvasókat és magamat is lelkesítendő, ezentúl sűrűbben fogok írni, csekélységeket. Csekély lesz a terjedelme és a mondanivalója is. Rájöttem ugyanis, hogy ezek fogyaszthatóbbak, mint a nagylélegzetű írások, a szenvelgéseim pedig, hogy miért is nem írok, senkit nem érdekelnek.

Persze, nyilván lesz olyan, hogy elragad az epikus hajlamom, de majd kordában tartom :)

Akkor hát az első - munkahelyi ihletésű - velős, tömör mélyenszántás:

Az emlékeztető a legjobb műfaj ahhoz, hogy mindenki visszaemlékezzen, mit is szeretett volna mondani.

2013. október 3., csütörtök

Az életről

A helyi virágbolt kirakatát - ki tudja, milyen okból az ősz jelképének tekintendő - telerakták pirospöttyös gombák és mindenféle növények alatt álldogáló, üldögélő kerti törpékkel. Még a felnőttek se tudják megállni,  hogy egy elfojtott mosollyal kísért röpke pillantást ne vessenek rá, a gyerekek pedig kötelességszerűen lecövekelnek előtte.

Reggel is, ahogy épp nyargalok a buszhoz, egy óvodás kisfiú nézi elkerekedett szemmel.
- Apu, és ÓÓÓrjások miért nincsenek ott? - kérdi (a hangsúly volt a legaranyosabb, de azt írásban aligha lehet visszaadni).
Az apja, szerencsére, nem nagyon töpreng a válaszon, úgyhogy még hallom, ahogy elhaladok mellettük:
- Mert az órjások nem férnek el a kirakatban.

A gyerek teljesen elégedett a válasszal, az apja is, én pedig rájövök, hogy milyen egyszerű az élet.

Csak mi hajlamosak vagyunk mindig túlbonyolítani a kérdéseket, hát még a válaszokat! :)

Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...