2014. március 25., kedd

Gyümölcsoltó Boldogasszony

mai ünnepén


(csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy saját felvétel, mondhatnám úgy is: koncepció. Lehet, inkább koncepció, mint fénykép :) ez is még a szombati országjárásból, mára tartogatva)

2014. március 18., kedd

A Téren

Csak nem bírtam már ki, és tegnap, munkából hazajövet - úgyis gyönyörűen sütött a Nap - kiballagtam a frissen átadott térre. A süvítő, erős szélben ott kóricált az összes kiszabadult hivatalnok és a Pesten tartózkodó külföldieknek legalább a fele, meg még egy csomóan, akik ugyancsak rögtön  akarták látni.

Az első meglepetés és élmény az volt, hogy ennyien is mind elfértünk. Valahogy kinyílt a tér, egyszerre nagy lett és tágas, jobban kiemeli körben a szegélyező épületeket is. Jó, hogy nincs autóforgalom, rossz, hogy van viszont bicikli, bárhonnan egyszer csak mögéd surran, hogy a frászt hozza rád. Halkan gördül a villamos is, de az legalább vigyáz.



Nekem tetszik a zászlórúd, bár tényleg kicsit furcsa a nem teljesen fölig húzott zászló, szokni kell még.
Nagyon impozáns a zöld fűből kimagasló, felújított Rákóczi-szobor, ragyogó arany betűivel, de meghökkentően idegen a hófehér Kossuth-szobor. És a fák ott nagyon hiányoznak, azokat sajnálom. Nem találtam a lángot, igaz, nem is jártam teljesen körbe. Lesz valami 56-os emlékmű, de az még nincs készen, mindenesetre így is elgondolkodtató.
A medence..., hááát... most szél borzolta a vizét, nem tükröződött benne semmi, ha igen, akkor biztosan jobban néz ki. Egyébként az egész tér csupa jó fotótéma, de inkább a reggeli-délelőtti Nap világítja meg jobban, majd egyszer szerét ejtem, akár valamelyik hétvégén.

Az Országházban az a legnagyszerűbb, hogy nincs rajta sehol állvány, így tényleg gyönyörű épület, nesztek, külföldiek! Ami pedig talán a legjobban sikerült, az szerintem, a József Attila-szobor elhelyezése, kár volt azért a nagy műhisztiért, rossz szava se lehet, ahogy ül a rakodópart "fölső" kövén.

Amivel meg aztán az egész tér belopta magát a szívembe, az a zászlólevonás volt, mindennap fél hatkor tartják, méltó, látványos, egyszerre ünnep lesz tőle.

Most már a hétköznapok jönnek, a villamoshoz nyargalok, de jó volt tegnap csak nézelődni, időt szánni rá, ízlelgetni. Azt hiszem, szeretni fogom.


2014. március 16., vasárnap

Egy furcsa reggel

Ma, korán reggel - vonathoz indultam - állok egymagamban a buszmegállóban (ki lenne más ilyen őrült vasárnap reggel?), a kelleténél már megint kicsit hosszabbra nőtt hajam lobog a szélben. Jön egy néni, bár öltözete alapján inkább azt mondhatnám, idős hölgy; megáll, végigmér, majd lelkesen felkiált: - De gyönyörű hajad van, irigylem!
Álszerényen mosolygok: - Köszönöm, tényleg szokták irigyelni.

Pár perc és már ismerem is az életét, miközben gond nélkül letegez, de teheti, mert jóval túl van a nyolcvanon. Nem, nem zavart, inkább csak nagy meghallgatás-igénye van. Ő viszont, bármennyire szeretné is, nem sokat tud meg rólam, kárpótlásul inkább újra végigmér:
- Szépek a szemeid, olyan tiszták, mosolygósak!

Hmmm, csak kiszúrta azt a kettőt, amivel én is elégedett vagyok magamon.
- Gyönyörű vagy! - összegzi véleményét.
Ejha! Hát ilyet se hallottam még. Kár, hogy föntről éppen már fordult is be a busz. Szívesen beszélgettem volna még vele... :)

2014. március 15., szombat

Ünnep

Van valami megható abban, ahogy Tolcsvay (melyik is?) hófehér hajjal, eres, öreg kezekkel játszva a gitáron, de meg nem kopott hanggal énekli a Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt. Azt a Nemzeti dalt... Benne van minden; a tavasz, a fiatalságunk, a múlt félő, de mégis dacos szorítása, a szabadság, az ünnep - mindez a torokszorítás.
És valahogy, talán benne van a jelen is.
De azt én már csak itthonról nézem, és kimegyek a konyhába levest főzni.
A torokszorítás azért megmaradt.
Az ünnep is.

2014. március 12., szerda

Egy kényszerű böjti nap

Tegnap, amint rohantam el a hivatalból, az íróasztal közepén felejtettem a telefonomat. Azt a kis okosat...
Minderre csak a trolin döbbentem rá. Nem is lett volna semmi baj, ha nem éppen kedd lett volna, amikor is percre beosztva kell rohannom a saját órámra, ahonnan még így is sokszor elkésem, tehát esélyem se volt arra, hogy visszaforduljak. Ráadásul meg másnapra szabadságot vettem ki.

Csak abban bízhattam, hogy mire legközelebb telefonközelbe jutok, bent találom még valamelyik kollegámat, és megkérhetem, hogy tegye biztonságba a magára maradt jószágot. Így is történt.

Aztán este lett és reggel a következő napon.

Én meg elkezdtem a napomat a telefon nélkül.

"Ne rejtsd el előlem arcodat, Uram, mert benned bízom" - mondja a zsoltár.  - meg a telefonomban -  mondom én.

Lehet, hogy át kéne gondolni a hangsúlyokat az életemben :-/
 

Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...