2018. december 24., hétfő

2018. december 2., vasárnap

Messze, messze

Valaki nagyon találóan úgy szokott jellemezni engem, hogy vagy valaki, vagy megy valahova. Ez nagyjából igaz is :)
Ennek megfelelően ma utaztam, olyan messze, hogy vonattal kellett menni (amihez, ugyan, én az évek során már edzve vagyok).  Az utazás legboldogabb pillanatai a meleg, kék vonatban töltött idő volt, mert amikor azon kívül voltam, kábé szétfagytam. Mert mindenki mindig messze lakik az állomástól :(

Jó néha a mások örömeibe, gondjaiba, munkájába belelátni, kicsit megmerítkezni az életükben. Hogy mennyi köze van egy ilyen látogatásnak az adventhez, a készülethez, a várakozáshoz? Úgy egészében benne van, nem kell mindent szétszedni darabokra és értelmezni próbálni.

2018. december 1., szombat

Napról-napra

Igaz, még nincs advent, csak december van már, de most kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak. Talán napról-napra... A csöndről, a várakozásról, a készületről, adventről. Hogy a magam számára biztosan az irkálás jelenti-e mindezt, abban nem vagyok biztos, de megpróbálom.

Délelőtt kimentem a farkasordítóba, a füleim nagyon fáztak, mert nem szerencsésen választottam meg a sapkát. Arra gondoltam, átsétálok a lassan beüzemelő vásáron (még csak a kürtőskalácsos működött, de a sülő finomságok illata még nem lepte be a teret, ezért nem is voltak sorbanállók), aztán gyalog fölballagok a plázába bevásárolni. És tettem is, közben találkozva két ismerőssel, mert hát falu ez.
Alig vártam, hogy beérjek a melegre, és a földszinten leülve megvárjam, míg kiengednek a füleim. Azonban, ahogy beléptem, zeneszó csapott meg. Ajjaj, gondoltam, akkor itt valami program van, nem lesz hova leülni, szomorodtam el.
Pedig volt ám bőven hely! Egy big band féle játszott, igaz inkább small-ba adták elő, mert csak négyen voltak. Egyikük fújta, a másik bőgőzött, a harmadik bendzsón játszott, egy banktisztviselő forma pedig klarinéton. Kellemes volt a zene, az amerikai karácsonyi dallamok és ismert számok váltogatták egymást. Húsz-huszonöten ültünk ott - a rohanásban elnyugvók - de mindenki, aki átsietett, az is megállt pár percre belehallgatni, elmosolyodni, önkéntelenül is mozdulni a zenére. Egy kicsi a játszószőnyegen matatott valamit csöndben, egy bácsi zenehallgatás közben a helyi újság friss számát olvasta, egy fickó pedig, nyilván a zenekarhoz tartozott, egy fura szerkezettel a kezében, mint valami két lábon járó drón repkedett körbe-körbe. Békesség volt, nyugalom, családias hangulat. Pedig biztosan senki nem ezért jött ide, csak futni a dolgai után, és mégis meg tudtak állni, mégis tudtak egy kicsit együtt hallgatni. Kezdetnek jó :)


2018. október 19., péntek

A vízállásról - nemcsak centiméterekben

Mostanában, a Duna rendkívül alacsony vízállása miatt naponta hallunk a víz "magasságáról", ez jelenleg 41 cm. Nagyon bánt azonban, hogy ezt a közfigyelmet egyáltalán nem használják ki arra, hogy beszéljenek a vízállásmérés módjáról, történetéről.

Az érdeklődő, figyelmes, ám tájékozatlan újság(net)olvasó, tévét néző, rádiót hallgató talán elgondolkozik és csodálkozik is azon, hogyan is tudnak ebben a térdig érő vízben tapicskolni a hajók, hiszen csak a teherhajózást állították le.

Ugyanis szó sem esik arról, hogy ez a jelenlegi 41 cm, nem egy abszolút, hanem egy relatív érték a következők szerint: A vízmérce „0” pontját a meghatározásakor eddig mért legkisebb vízálláshoz határozzák meg, és ehhez viszonyítva centiméterben adják meg. A vízmércék „0” pontját a Tiszán 1842. évi, a Dunán 1834. évi, a Rábán 1875. évi kisvízszint magasságához adták meg. Az adott vízmérce „0" pontját a tengerszint feletti magasság értékével is rögzítik. A Dunán, Budapesten a Vigadó térnél elhelyezett vízmérce „0” pontja 94,98 mBf, vagyis a Balti-tenger (kronstadti) közepes vízszintjéhez viszonyított tengerszint feletti magasság.
Mindehhez jön még a medertelítettségi mutató, ami a hajózók számára nagyon fontos adat, és százalékban adják meg. Aki emlékszik még a régi, 3/4 2-kor a Petőfin sugárzott vízállásjelentésekre (kedvenc műsorom volt /Hajóvonták találkozása tilos!/, kívülről fújtam az egész térképet), annak fölrémlik, hogy az adatsor vége mindig egy százalékos adat volt, ami azt jelentette, hogy mennyi víz van a mederben. A vízmércén mért legnagyobb vízállás mederkitöltési tényezője 100%. A legkisebb mért vízszinthez tartozik a 0%.
A vízállások elnevezése a mederkitöltési tényező figyelembe vételével a következők:
  • 0 – 20% igen alacsony
  • 21 – 40% alacsony
  • 41 – 60% közepes
  • 61 – 80% magas
  • 81 – 100% igen magas
 A hajózásra vonatkozó vízmérési adatok kiszámításának a kicsit bonyolult, de logikus módját a Wikipedián el lehet olvasni, amely az én adataim pontos megfogalmazásának is forrása volt.
Hazánkban az első vízmércéket a XVIII. században állították fel. Aki nyitott szemmel és gyalog járkál a Duna (rak)partján, az több vízmércét is felfedezhet a fővárosi szakaszon. Mindig a túlsó parton vagy a hídpilléren kell keresni, különben rendőrségi hír lesz a nézelődőből :)

Hát, akkor ennyi az én csillapíthatatlan hajós és népnevelő énemből :)

Vízmérce a Dunán

2018. augusztus 20., hétfő

Ünnep

Ez egy ilyen hét. Kezdődött a blog-szülinappal, folytatódik egy igazi ünneppel, aztán..., aztán majd lecseng :)

Pár évvel ezelőtti bejegyzésemben néhány Szent István-szobrot, illetve hozzá kapcsolódó helyet mutattam meg barangolásaimból, most folytatom a sort kettő. bizonyára kevésbé ismerőssel.

A főváros határától nem messze van egy település: Szentistvántelep, amit az 1920-as években alakítottak ki, amolyan tisztviselőtelepnek. Egészen az 1970-es évek elejéig önálló volt, akkortól - mivel fizikailag szinte már egybenőtt Budakalásszal - közigazgatásilag is hozzá került. Templomának védőszentje, természetesen, Szent István király. Szobrot azonban nagyon sokáig nem tudtak állítani a tiszteletére, erre 1988-ban, Szent István halálának 950. évfordulóján, került sor a lakosság közadakozásából. Somogyi József alkotása hagyományos ábrázolás, jól illik a település jellegéhez.
Hogy mikor jártam arra? Sokszor :)



A másik szoborhoz nagyon messzire kell utaznunk, 1200 km-t, hogy megláthassuk az aacheni dóm oldalánál álló emlékművet, Varga Imre 1993-ban elkészült alkotását. Nekem tetszik a szobor, de ebben nyilván segített az alkalom és a hely hangulata is.
Aachen Nagy Károly székvárosa volt, koronázóváros is, talán a németek (jó, a frankok) Székesfehérvárjának is tekinthetjük. A búcsújáró hely ugyancsak Nagy Károly ideje óta létezik és a zarándokok fontos úti célja volt. Magyarok, minden valószínűség szerint, már Szent István király idejében is érkeztek ide, hiszen számukra a király zarándokházat építtetett. A nagy távolság ellenére is olyan jelentős magyar zarándokhelynek számított, hogy Nagy Lajos királyunk, aki édesanyjával maga is elzarándokolt ide, 1367-ben a dómban magyar kápolnát építtetett, és az ellátását, fenntartását is vállalta a mindenkori magyar királyok nevében. A gótikus kápolnát Mária Terézia újíttatta föl barokk stílusban. II. József pedig fogta magát és betiltotta az aacheni zarándoklatokat. Azóta először 1986-ban jártak hivatalosan magyarok  a hétévente megrendezésre keülő zarándoklaton, a püspöki kar tagjai képviselték az országot.
Más nemzetnek nem adatott meg, hogy szobrot állítsanak a dóm kertjében (de lehet, hogy nem is akartak.)
2007-ben jártam ott, a Szent Erzsébet-zarándokúton tettünk egy kitérőt és nem is bántuk meg.


2018. augusztus 17., péntek

Meghúzom a blog fülét :)


Igen, kérem, ezzel a csudafinom csokoládétortával köszöntöm kedves blogomat a ma betöltött 13. születésnapján!
Igazi kamasz, szeszélyes; van, hogy egy szót sem lehet kihúzni belőle, önfejű, de azért olykor föllelkesedő, néha kedves és barátságos, egyszóval szeretetreméltó.
Főleg, ha visszagondolok azokra az időkre, amikor született. Mennyire nem ismerte még a (virtuális) világot! Azt hitte, mindent el lehet mondani. Nem is bánom, hogy a kisgyerekkori képei és szavai eltűntek a kibertérben. Aztán, ahogy nőtt, komolyodott, úgy vált egyre visszahúzódóbbá, és ez így is van jól. Közben átköltözött új lakásokba, és próbálgatja azt is, hogy mutat a legjobban. Biztosan fog még átöltözni ezentúl is. Mert tizenhárom éve itt sertepertél körülöttem, nem hagyja elfelejteni magát. Hát, csak muszáj lesz vele foglalkoznom továbbra is :)

2018. július 7., szombat

Aki zarándokol

Aki zarándokol

Aki zarándokol, nem rohan.
Aki zarándokol, nem menekül.
Aki zarándokol, nem menetel.
Aki zarándokol, nem túrázik.
Aki zarándokol, nem kirándul.
Aki zarándokol, nem sétál.
Aki zarándokol, nem bóklászik.
Aki rohan, azt az idő szorítja,
Aki zarándokol, azt az idő tágítja.
Aki menekül, önmaga elől fut,
Aki zarándokol, önmaga felé tart.
Aki menetel, másokhoz igazodik,
Aki zarándokol, saját ritmusára jár.
Aki túrázik, teljesít,
Aki zarándokol, teljessé tesz.
Aki kirándul, kikapcsolódik,
Aki zarándokol, bekapcsolódik.
Aki sétál, nézelődik,
Aki zarándokol, befelé figyel.
Aki bóklászik, céltalan,
Aki zarándokol, célra talál.
Aki zarándokol, úton van.
Aki zarándokol, jó úton van.

Én, sajnos, nem. De azért tetszik. Így, nyárra, különösen.

2018. június 9., szombat


RÖGTÖN JÖVÖK MIATT ZÁRVA

ezt a (nyilván többször használatos) nyomtatott papírt egy bolt ajtaján láttam, amint az egyszem boltos éppen kilépett onnan, és bezárta az ajtót.
Nagyon tetszett :D

2018. május 26., szombat

Mit hoztam el

Úgyis csak magamnak írom a blogot, akkor miért ne olyan legyen benne, ami nekem kedves, és amire éppen gondolok.

Egyik ismerősöm most járja a Szentföldet, és ahogy gondolatban kísérem, végiggondoltam, én honnan, mit is hoztam el magammal. Mi az az érzés, jellemző, ami elsőre eszembe jut arról a városról, helyről, és ami onnan megmaradt bennem.

Caesarea - a tengert, a napsütést, a megérkezés örömét;

Akko - a keleti piac számomra addig ismeretlen világát, a kikötő esti hangulatát, fényeit;

Haifa - a Bahai-kertek rendezettségét, ahogy föntről ráláttunk;

Kármel hegye - a csöndet;

a Nyolc boldogság hegye  - az utat a hegyen (dombon) és az álmomat, ami később egyszer visszavitt oda...

Tabgha, a kenyérszaporítás helye  - a mozaikot a templom padozatán, ahogy rásüt a Nap;

Kafarnaum - a kövek valóságát;

Genezáreti-tó - minden pillanatot: a napkeltét a magányos bárkával, a hirtelen támadt záport, a szél susogását, a Szeretsz engem? kérdését, a tóparti szabadtéri misét, Szent Péter halát ebédre és a mindezeket végigkísérő békességet;

a sivatag - a törékenységünket, kicsiségünket;

Názáret - az esti harangszót;

Kána - hogy megmaradt kis falunak;

Tábor-hegy - a ragyogást, ami ott talán örök

Jeruzsálem - a hajnali utat a Szent Sír-bazilikába, igazi Krisztus-keresést; a nagy, sárga köveket, amiből a házak épültek, az időtlenséget...

Betlehem - a barlang meghittségét;

Joppe - a látható történelmet, és, hogy a búcsúhoz is megkaphattam a tengert.

És mégse mennék el még egyszer. Talán éppen ezek miatt a kincseim miatt.

2018. április 12., csütörtök

Lomtalanítás

Végre sikerült kihurcolni, és amikor visszajöttem a lakásba, az első gondolatom és mozdulatom az volt, hogy levetem magamat  a nagyfotelba, és bebújok, hogy kiheverjem ezt az akciót.
Csak már nem volt ott a nagyfotel....

2018. április 11., szerda



Klasszikus és nagyon régi. Ma a rádióban hallottam meg, és rájöttem, hogy még mindig nagyon szeretem.



2018. március 31., szombat



Áldott Húsvétot és a feltámadás örömét 
kívánom a kedves Olvasónak! :)

2018. március 26., hétfő

A blogger örök dilemmája

Nem olvasnak, mert nem írok?

vagy

Nem írok, mert úgyse olvasnak?

És neeee, most ne tessék mondani, hogy de, igen, itt vagyunk!
Ez a blogger dilemmája :)

Azé, aki elrontotta, aki idáig juttatta, aki kiégett, aki stb, hogy újabb rágódni valókat hozzak.

Na, majd szólok, mire jutottam.

2018. március 18., vasárnap

Tekintgetés előre-hátra

Azt mondja a Facebook, hogy ma három éve ezt a képet tettem be borítóképnek.



Ez bizonyára így is történt, mert emlékszem az utazásra. Nyergesújfalun, a Duna-parton készült a kép, simogató tavaszban.

Mához három évre pedig erre a képre emlékeztetne, csak éppen nem teszem be borítónak, mert hátha úgyse sokáig tart


Mert egyébként valahogy így vagyunk :)


2018. március 3., szombat

Műsorajánló

Feltétlenül érdemes megnézni!
https://www.mediaklikk.hu/video/arany-201/

Az Arany-év záró alkalma, sok Kalákával, egy csodálatos Ágnes asszony versmondással, egy nagyon szép Rege a csodaszarvassal, de a többit is mind jólesik végighallgatni.
Az élő közvetítésről, sajnos, lemaradtam, így most szombat délutáni háttér-program lett belőle, de bizony, többször is igencsak megálltam előtte. Néha, persze, lehet ugrani is, ki milyen zenét (nem) szeret.
Ajánlom jószívvel!

2018. március 2., péntek

Miklós-reggel lágyan, csendben
fehér pihék raja árad,
Miklós-reggel szép fehérbe
felöltözteti a fákat.

....

Miklós-reggel égi pelyhek
boldog álomrajt szitálnak,
s hívő tisztán, messzezsongón,
lelketek földjére szállnak.



(Fekete István: Miklós-reggel - részlet)


Ja, hogy ma már március van? Nahát! De azért szép ilyenkor is :)
Rögtön ez a vers jutott eszembe, ahogy kiléptem a kapun.


Talán azért már abba kéne hagyni ezt a telet....

2018. február 23., péntek

Szobatárs - UPDATE!


 Venti új szerkóban. Hideg van.



Na, most jól kibeszélem a szobatársamat! ;)

Történt, hogy különféle okok miatt egyedül maradtam a nagy szobában, ráadásul a folyosó végén, szinte száműzetésben.
A héten, az egyik reggel arra megyek be, hogy ajtónyitáskor rám néz valaki! Miutan magamhoz tértem az ijedtségből, sejtettem ám a megfejtést: kedves, fiatal kollégáim alkottak nekem egy új szobatársat, hogy ne érezzem elhagyatottnak magamat (a fiúk, nyilván, az ilyesmi kitalálása és kivitelezése rájuk jellemző). Aztán, persze, jöttek nézni a fogadtatást :)
A szokásos módon fölöltöztettem, mert addig is sapka- és sáltartónak használtam a ventilátort, és rövid, meghitt ünnepség keretében elneveztem őt Ventinek.
Azóta Venti életünk része, mondhatnám tagja, gyakran érdeklődnek hogyléte felől, köszöntik, ha bejönnek, és, természetesen, az én kedélyállapotom is jelentősen javult azóta.
Mert megint van egy szobatársam! :D

A fogadtatás
Munkaruhában

2018. február 6., kedd

Téli emlékek, dalok, illatok

Ahogy a hétvégén, rendezkedés közben betettem egy Szélkiáltó cd-t, és meghallottam a Kenyérlesőket, éreztem, hogy ebből egy blogbejegyzés lesz. Kicsit nosztalgikus, kicsit komoly, de egészen valóságos és őszinte.

Attól kezdve, amikor már sétálni vihető, pici gyerek voltam - ez körülbelül az "amióta az eszemet tudom" állapot - emlékszem arra, hogy a kerület főutcáján, amelyiken olyan sokszor mentünk végig, volt egy pékség, sütöde és bolt is egyben. Különösen a téli séták maradtak meg bennem, ahogy beléptünk a boltba, és megéreztem a friss, meleg kenyérillatot.
A sütöde az udvarról nyílt, és a ház nagykapuja mindig nyitva volt, be lehetett menni, megállni előtte és lesni befelé. Nagyon szerettem. Máig őrzöm magamban az illatot és az élményt.
Aztán, persze, amikor már nagyobb gyerek lettem, én mentem a kenyérért, mindig szívesen.

Egészen sokáig működött a pékség, azt gondolom, talán a rendszerváltásig is. A sütöde  valamikor ugyan megszűnt, de az akkor már gyári kenyeret áruló bolt megmaradt. Hogy tényleg ilyen hosszú ideig létezett, azt két dolog is igazolja: az egyik, hogy amikor már javában fiatal lány voltam, és - nem is olyan ritkán - előfordult, hogy későn mentem haza, olyan jó, biztos pont volt az úton a sütöde világító ablaka, tudtam, ott emberek vannak, be lehet menni, és segítenek, ha bármi baj van. A másik pedig, hogy a sütöde és a bolt egész területére egy dm költözött, ami a mai napig is megvan (úgy látszik, ez a helyiség hosszú életű létesítményekre predesztinált :)

Van ennek az egésznek egy családi vonatkozása is: nagymamám, amikor 57-ben hozzánk költözött, egy ideig a sütödében dolgozott, így tudták megoldani, hogy mindig legyen mellettem valaki, nagyi nappal, anyu éjjel.

És miért is idézte föl a dal mindezt? Mert benne van. Nem, nem a szegénység, ahogy nagyon is  ideologikusan tanították a verset az iskolában, hanem Kosztolányi pompázatos fordítása megeleveníti a mozdulatokat, a belül őrzött képet.

Érdemes meghallgatni, akkor is, ha a videónak semmi köze nincs ahhoz, ami elhangzik, dehát ezt találtam a legjobb felvételnek.

Azt hiszem, nekem szép gyerekkorom volt :)




2018. január 28., vasárnap

Hóvirág-túra

Ma, a szép időben bejártam a megszokott hóvirágos útvonalamat. Bizony, mindenhol kinyílt már, ahol lenni szokott. És nemcsak kinyílt, hanem erős, szép, magabiztos hóvirágok. Vagy egy hónappal előbb...
Félteni már nem kell őket, de azért ne kapjanak fagyot a nyakukba (meg mi se).




2018. január 26., péntek

A megszokas hatalma

Valami miatt ma később mentem be dolgozni. Ahogy negyed 11-kor szállok föl az elsőajtós buszra, a szokásos kedvességgel köszönök a sofőrnek: Jó reggelt kívánok!

Néz rám. Csak utána jutott eszembe, biztosan azt gondolhatja, hogy na, ez se kapkodja el.
:-)

2018. január 21., vasárnap



Reggel, amikor még olyan szép volt, érdekes és nosztalgikus

Pedig 26 éve lesz idén, hogy eljött a hegyekből...

2018. január 20., szombat

Sárkányfaj-vetemény

(avagy életkép szombaton délelőtt) 

- írja az emberekről Vörösmarty elég pesszimistán. (Én meg majdnem sárkányfogat írtam, de ez olyan Süsüs beütés lenne, igaz, az meg sárkányfű.)

Amióta felújították a Sparunkat, azóta már ott is üvegajtósak a tejes hűtőpultok.
Nem vagyok egy feltűnő, nagydarab ember, ez kétségtelen, de szuszogok, mozgok, élek, ami azért a vanottvalaki érzetét keltheti másokban, sőt, idén beújítottam egy  - még a fiataljaim közt is - általános tetszésre szert tevő, hosszú, sötétkék télikabátot, amivel már szinte látványosság számba megyek, különösen, ha elgondoljuk, hogy éppen egy decens piros műanyag bevásárlókosarat is viselek hozzá. Mindezen kinézetben, pont nyúlok be az ajtón, hogy joghurtokat vadásszak, miközben a mellettem álló nő teljes erővel tolja rá a nyújtott karomra az üvegajtót. Kedvesen szólok neki, hogy talán nem kéne, mire ő: Ja, nem láttam!
(Ez igazán olyan, önbecsülést növelő beszólás tud lenni a másik ember számára.)
Nem, véletlenül se azt mondja, hogy jaj, bocsánat, ugye, nem ütöttem meg, nagyon sajnálom, vagy valami ilyesmi közhely. Nem, ő van, és ez meghatározza a tudatát.

Kor- és kórtünet az úri negyedből.

2018. január 14., vasárnap

Amiért betegnek lenni jó

Mert úgy általában nem az, nem vagyok én mazochista.
De amikor egy közép-komoly felsőlégúti vírussal vagy összezárva, és segítőkész barátnő kérdezi, hogy mit hozzon, mire lenne szükséged, akkor nyugodtan sóhajthatod elhaló hangon, hogy talán néhány Túró Rudi...

És este úgy alhatsz el, hogy nem kell beállítanod az ébresztőórát, mert teljesen mindegy, mikor ébredsz föl, max. kicsit elcsúszik a gyógyszerbevétel.

Mivel ilyenkor hirtelen és váratlanul, hopp, kiesel a mókuskerékből, le kell mondanod egy jó pár előre megbeszélt programot, amit, persze, csak emailben tudsz megtenni. A válaszlevélben mindenki (de, tényleg!) az obligát "Jobbulást!" mellett rögtön megkérdezi, hogy jöjjön-e, tud-e segíteni valamit. És tényleg jönnének, ha kérném, így is alig tudom kivédeni. És ez a mennyientörödnekvelem-érzés jólesően melengeti a szívedet...

Amikor meg már az élet egyértelmű jeleit mutatod, és képes vagy már ezt-azt összedobni magadnak, akkor kényeztetheted magadat reszelt alma - narancsgerezd kockák - csöpp citromlé - kiskanál mézecske kombóval, és nyomban elhatározod, hogy ezután is ilyen egészségesen fogsz élni, miközben tudod, hogy egy frászt, újra alig figyelsz majd magadra.

És közben szép lassan meggyógyulsz... :)

De mert ma még szobafogság van, egy mesevárosi kép az ablakból:

2018. január 3., szerda

Ha minden kívánságom így teljesülne!

Igazán nem panaszkodhatok arra, hogyan kezdődik ez az év! Már január 3-án teljesül egyik legnagyobb, titkos álmom, nevezetesen az, hogy egyszer lehessen egy fotókiállításom.
Hát, itt van! Ebben a virtuális világban már semmi sem lehetetlen. Ráadásul azzal csábított a hivatkozás, hogy a legütősebb képeimben gyönyörködhetnek a látogatók, és a kiállítás az életemről szól. Ehhez képest a válogatás igencsak esetleges, de kétségtelenül az én képeimből való. Csak az a kár, hogy nem lehet teremről-teremre járni :)

De ajándék-kiállításnak ne nézd a.... képeit? nem, azt nézd csak, jó, hát, a fogát, örüljek neki.
A kiállítás, természetesen, a falat betöltő portrémmal kezdődik, amitől most megfosztottam a kedves látogatókat, de, remélem, anélkül is élvezetes lesz. Csak tessék, tessék! (A kisteremben zserbógolyót és forró teát kínálok, az előbbi remekül sikerült karácsonyra, ez már a második széria.)


Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...