Téli taliga

 

Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát egy lámpafényes, késő délutánon…

Édesapám készítette a képet, még címet is adott neki: Téli taliga. Évszám, sajnos, nincs a hátoldalára írva, én úgy az ötvenes évek elejére vagy esetleg a hatvanas évek közepére tippelem. Az adatok azonban ott vannak: rekesz, záridő, - akkor még tudni kellett fényképezni! Oda van írva a gép típusa is: Reflekta, meg az ő neve, címe is rajta van. Talán be akarta küldeni valahová, de aztán, úgy látszik, mégse küldte el a nagyméretű, 24x19-esre kinagyított képet.

A fényképezőgépre emlékszem, egy barna bőrtokos, tükörreflexes gép volt, engem is azon tanítgatott a mesterségre. Nagyon tetszett, hogy fölülről kellett belenézni!

És azt is ki nem hagytam volna, amikor a besötétített fürdőszobában előhívtuk a képeket! Ahogy a harmadik tál folyadékban a papíron lassan kezdett előtűnni a kép…, hogy aztán majd csipesszel gondosan kiszedve, és a sarkánál a ruhaszárító kötélre csíptetve száradjon, amíg kézbe nem lehet majd venni.
Együtt voltunk nagyon abban az egész fotós játékban!

Édesapám most lenne 100 éves.

 

 

A hálózsák a beépített szekrény legfelső polcán álmodott már régóta. Volt miről álmodoznia, évtizedek táborait idézhette vissza… Igaz, utoljára 17-ben járt ilyenben és azóta se, vélhetőleg sose fog már, de az embernek kell, hogy legyen egy hálózsákja, mégha nem is használja, mert az jó, ha van. És mert a kalandjait, fiatalságát őrzi, ezért is szereti maga mellett tudni.

Édesapa, emlékszel? Még a Dohány utcai sportbizományiban vettük… Te választottad nekem, hogy jó könnyű legyen, elbírjak vele, ha vinni kell, de meleg és strapabíró is. Voltak korábban másikak is: az első, olyan 9-10 éves koromban kaptam, vatelinből volt, iszonyatosan nehéz és mozogni se nagyon lehetett benne, de jó meleg volt. Ugyan csak nyaranta használtuk, a csónak pedig elbírta a súlyát a vízitúrákon.  Aztán lett egy endékás: piros volt és sárga napraforgók voltak rajta, azt szerettem. Nagyon könnyű és elég kicsi volt, csak tokja nem volt, de azt varrtál neki.

De hát felnőttem, a táborok pedig folytatódtak, kellett már egy igazi. Ez a komoly, sötétbarna és még kapucnija is van, ez tetszett a legjobban benne! Ez a kapucni a tokja is, ha ügyesen hajtotta össze az ember…

Tegnap este a levelezőlistán jött a hír, hogy már szervezik a gyűjtést a menekülteknek. Pillanatok alatt összeállt az is a listán, hogy lesznek, akik kocsival összegyűjtik és elszállítják azoktól, akik nem tudnák elvinni a gyűjtőhelyre.

Nézem a listát: konzervek, tisztálkodószerek, babaápolás, termosz, takaró, hálózsák… Gondolkodom, mit is lehet most este itthon összekapni… igen, igen…. és már érzem belül a motoszkálást: hálózsák. Na, azt nem! Annak itt kell lennie… az az én életem… az még a mi életünk volt…
De miért is? Hogy továbbra is ott csücsüljön a legfelső polcon? Hogy tudjam, hogy megvan még? Most pedig valaki alhatna benne… a táborok álmaival… a béke ígéretével…

De, ha egyszer mégis kell megint? Akkor ne legyen?
És közben tisztán hallom a belső hangot: Add oda, fiam!

A szomszéd első szóra jött át, hogy levegye.

Az életnek két nyomorúsága van. 

Az egyik, hogy cserélgetni kell a szemüveget.

A másik, hogy nem is találod...

Remek étel avagy milyen is egy gasztroblog?

a karácsonyi guba maradék kiflikarikáinak hasznosítására, ha már ráuntál a mákra :)

A kiflikarikák eddig a mélyhűtőben dideregtek, de most eljött az ő napjuk, mert találtam egy csábító receptet, úgymint sonkás-sajtos guba.

Az én receptem kb. 4 kifli mennyiségére szól, amiből két és fél adag étel lett.

Felütsz 2 tojást, különválasztod a sárgáját, felvered, sózod, borsozod, és kevéske őrölt szerecsendiót is teszel bele, ez valami csuda ízt ad majd az egésznek. Meglangyosítsz 4 deci tejet, amit aztán hozzáöntesz a fűszeres tojáshoz. Ebben a keverékben megfürdeted a kiflikarikákat, (nem kell megáztatni benne), majd a tejet leöntöd róluk egy másik edénybe.

Mindezek előtt nagyjából 10 deka szeletelt, finom sonkát felkockázol, és lereszelsz ugyancsak 10 dekányi trappista sajtot.

Aztán egy csinos, kisebb tepsit kikensz vajjal (margarinnal), és elkezded belesorjázni az odavalókat a következők szerint: egy sor kiflikarika, rá a sonkakockák és megszórni a reszelt sajttal. Jobb időkben kis snidlinggel vagy újhagymakarikákkal is bolondítható még. Újra egy sor kiflikarika, újra sonkakocka, újra reszelt sajt - tart, ameddig tart ugyanígy, de maradékból nem lesz több új sor. Ráöntöd a megmaradt fűszeres tejet, és rámorzsolsz egy kis vajat is.
Sütő közben már előmelegít, tepsi be (vannak vidékek, ahol tepszinek mondják), és 20 percig hagyod sülni.
Mmmmmmmm és nyam-nyam. Fényképnek, sajnos, nem volt ideje készülni :)

Aki elolvasta, legközelebb meghívom egy újsütetűre :)

Áldott, békés Karácsonyt kívánok

minden kedves olvasónak!

 

Messze, messze

Valaki nagyon találóan úgy szokott jellemezni engem, hogy vagy valaki, vagy megy valahova. Ez nagyjából igaz is :)
Ennek megfelelően ma utaztam, olyan messze, hogy vonattal kellett menni (amihez, ugyan, én az évek során már edzve vagyok).  Az utazás legboldogabb pillanatai a meleg, kék vonatban töltött idő volt, mert amikor azon kívül voltam, kábé szétfagytam. Mert mindenki mindig messze lakik az állomástól :(

Jó néha a mások örömeibe, gondjaiba, munkájába belelátni, kicsit megmerítkezni az életükben. Hogy mennyi köze van egy ilyen látogatásnak az adventhez, a készülethez, a várakozáshoz? Úgy egészében benne van, nem kell mindent szétszedni darabokra és értelmezni próbálni.

Napról-napra

Igaz, még nincs advent, csak december van már, de most kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak. Talán napról-napra... A csöndről, a várakozásról, a készületről, adventről. Hogy a magam számára biztosan az irkálás jelenti-e mindezt, abban nem vagyok biztos, de megpróbálom.

Délelőtt kimentem a farkasordítóba, a füleim nagyon fáztak, mert nem szerencsésen választottam meg a sapkát. Arra gondoltam, átsétálok a lassan beüzemelő vásáron (még csak a kürtőskalácsos működött, de a sülő finomságok illata még nem lepte be a teret, ezért nem is voltak sorbanállók), aztán gyalog fölballagok a plázába bevásárolni. És tettem is, közben találkozva két ismerőssel, mert hát falu ez.
Alig vártam, hogy beérjek a melegre, és a földszinten leülve megvárjam, míg kiengednek a füleim. Azonban, ahogy beléptem, zeneszó csapott meg. Ajjaj, gondoltam, akkor itt valami program van, nem lesz hova leülni, szomorodtam el.
Pedig volt ám bőven hely! Egy big band féle játszott, igaz inkább small-ba adták elő, mert csak négyen voltak. Egyikük fújta, a másik bőgőzött, a harmadik bendzsón játszott, egy banktisztviselő forma pedig klarinéton. Kellemes volt a zene, az amerikai karácsonyi dallamok és ismert számok váltogatták egymást. Húsz-huszonöten ültünk ott - a rohanásban elnyugvók - de mindenki, aki átsietett, az is megállt pár percre belehallgatni, elmosolyodni, önkéntelenül is mozdulni a zenére. Egy kicsi a játszószőnyegen matatott valamit csöndben, egy bácsi zenehallgatás közben a helyi újság friss számát olvasta, egy fickó pedig, nyilván a zenekarhoz tartozott, egy fura szerkezettel a kezében, mint valami két lábon járó drón repkedett körbe-körbe. Békesség volt, nyugalom, családias hangulat. Pedig biztosan senki nem ezért jött ide, csak futni a dolgai után, és mégis meg tudtak állni, mégis tudtak egy kicsit együtt hallgatni. Kezdetnek jó :)

A vízállásról - nemcsak centiméterekben

Mostanában, a Duna rendkívül alacsony vízállása miatt naponta hallunk a víz "magasságáról", ez jelenleg 41 cm. Nagyon bánt azonban, hogy ezt a közfigyelmet egyáltalán nem használják ki arra, hogy beszéljenek a vízállásmérés módjáról, történetéről.

Az érdeklődő, figyelmes, ám tájékozatlan újság(net)olvasó, tévét néző, rádiót hallgató talán elgondolkozik és csodálkozik is azon, hogyan is tudnak ebben a térdig érő vízben tapicskolni a hajók, hiszen csak a teherhajózást állították le.

Ugyanis szó sem esik arról, hogy ez a jelenlegi 41 cm, nem egy abszolút, hanem egy relatív érték a következők szerint: A vízmérce „0” pontját a meghatározásakor eddig mért legkisebb vízálláshoz határozzák meg, és ehhez viszonyítva centiméterben adják meg. A vízmércék „0” pontját a Tiszán 1842. évi, a Dunán 1834. évi, a Rábán 1875. évi kisvízszint magasságához adták meg. Az adott vízmérce „0" pontját a tengerszint feletti magasság értékével is rögzítik. A Dunán, Budapesten a Vigadó térnél elhelyezett vízmérce „0” pontja 94,98 mBf, vagyis a Balti-tenger (kronstadti) közepes vízszintjéhez viszonyított tengerszint feletti magasság.
Mindehhez jön még a medertelítettségi mutató, ami a hajózók számára nagyon fontos adat, és százalékban adják meg. Aki emlékszik még a régi, 3/4 2-kor a Petőfin sugárzott vízállásjelentésekre (kedvenc műsorom volt /Hajóvonták találkozása tilos!/, kívülről fújtam az egész térképet), annak fölrémlik, hogy az adatsor vége mindig egy százalékos adat volt, ami azt jelentette, hogy mennyi víz van a mederben. A vízmércén mért legnagyobb vízállás mederkitöltési tényezője 100%. A legkisebb mért vízszinthez tartozik a 0%.
A vízállások elnevezése a mederkitöltési tényező figyelembe vételével a következők:

• 0 – 20% igen alacsony
• 21 – 40% alacsony
• 41 – 60% közepes
• 61 – 80% magas
• 81 – 100% igen magas

 A hajózásra vonatkozó vízmérési adatok kiszámításának a kicsit bonyolult, de logikus módját a Wikipedián el lehet olvasni, amely az én adataim pontos megfogalmazásának is forrása volt.
Hazánkban az első vízmércéket a XVIII. században állították fel. Aki nyitott szemmel és gyalog járkál a Duna (rak)partján, az több vízmércét is felfedezhet a fővárosi szakaszon. Mindig a túlsó parton vagy a hídpilléren kell keresni, különben rendőrségi hír lesz a nézelődőből :)

Hát, akkor ennyi az én csillapíthatatlan hajós és népnevelő énemből :)

Vízmérce a Dunán

Na. inkább mosolygósabbra :)

Ősz

Ünnep

Ez egy ilyen hét. Kezdődött a blog-szülinappal, folytatódik egy igazi ünneppel, aztán..., aztán majd lecseng :)

Pár évvel ezelőtti bejegyzésemben néhány Szent István-szobrot, illetve hozzá kapcsolódó helyet mutattam meg barangolásaimból, most folytatom a sort kettő. bizonyára kevésbé ismerőssel.

A főváros határától nem messze van egy település: Szentistvántelep, amit az 1920-as években alakítottak ki, amolyan tisztviselőtelepnek. Egészen az 1970-es évek elejéig önálló volt, akkortól - mivel fizikailag szinte már egybenőtt Budakalásszal - közigazgatásilag is hozzá került. Templomának védőszentje, természetesen, Szent István király. Szobrot azonban nagyon sokáig nem tudtak állítani a tiszteletére, erre 1988-ban, Szent István halálának 950. évfordulóján, került sor a lakosság közadakozásából. Somogyi József alkotása hagyományos ábrázolás, jól illik a település jellegéhez.
Hogy mikor jártam arra? Sokszor :)

A másik szoborhoz nagyon messzire kell utaznunk, 1200 km-t, hogy megláthassuk az aacheni dóm oldalánál álló emlékművet, Varga Imre 1993-ban elkészült alkotását. Nekem tetszik a szobor, de ebben nyilván segített az alkalom és a hely hangulata is.
Aachen Nagy Károly székvárosa volt, koronázóváros is, talán a németek (jó, a frankok) Székesfehérvárjának is tekinthetjük. A búcsújáró hely ugyancsak Nagy Károly ideje óta létezik és a zarándokok fontos úti célja volt. Magyarok, minden valószínűség szerint, már Szent István király idejében is érkeztek ide, hiszen számukra a király zarándokházat építtetett. A nagy távolság ellenére is olyan jelentős magyar zarándokhelynek számított, hogy Nagy Lajos királyunk, aki édesanyjával maga is elzarándokolt ide, 1367-ben a dómban magyar kápolnát építtetett, és az ellátását, fenntartását is vállalta a mindenkori magyar királyok nevében. A gótikus kápolnát Mária Terézia újíttatta föl barokk stílusban. II. József pedig fogta magát és betiltotta az aacheni zarándoklatokat. Azóta először 1986-ban jártak hivatalosan magyarok  a hétévente megrendezésre keülő zarándoklaton, a püspöki kar tagjai képviselték az országot.
Más nemzetnek nem adatott meg, hogy szobrot állítsanak a dóm kertjében (de lehet, hogy nem is akartak.)
2007-ben jártam ott, a Szent Erzsébet-zarándokúton tettünk egy kitérőt és nem is bántuk meg.

Meghúzom a blog fülét :)

Igen, kérem, ezzel a csudafinom csokoládétortával köszöntöm kedves blogomat a ma betöltött 13. születésnapján!
Igazi kamasz, szeszélyes; van, hogy egy szót sem lehet kihúzni belőle, önfejű, de azért olykor föllelkesedő, néha kedves és barátságos, egyszóval szeretetreméltó.
Főleg, ha visszagondolok azokra az időkre, amikor született. Mennyire nem ismerte még a (virtuális) világot! Azt hitte, mindent el lehet mondani. Nem is bánom, hogy a kisgyerekkori képei és szavai eltűntek a kibertérben. Aztán, ahogy nőtt, komolyodott, úgy vált egyre visszahúzódóbbá, és ez így is van jól. Közben átköltözött új lakásokba, és próbálgatja azt is, hogy mutat a legjobban. Biztosan fog még átöltözni ezentúl is. Mert tizenhárom éve itt sertepertél körülöttem, nem hagyja elfelejteni magát. Hát, csak muszáj lesz vele foglalkoznom továbbra is :)

Aki zarándokol

Aki zarándokol

Aki zarándokol, nem rohan.
Aki zarándokol, nem menekül.

Aki zarándokol, nem menetel.
Aki zarándokol, nem túrázik.
Aki zarándokol, nem kirándul.
Aki zarándokol, nem sétál.
Aki zarándokol, nem bóklászik.
Aki rohan, azt az idő szorítja,
Aki zarándokol, azt az idő tágítja.
Aki menekül, önmaga elől fut,
Aki zarándokol, önmaga felé tart.
Aki menetel, másokhoz igazodik,
Aki zarándokol, saját ritmusára jár.
Aki túrázik, teljesít,
Aki zarándokol, teljessé tesz.
Aki kirándul, kikapcsolódik,
Aki zarándokol, bekapcsolódik.
Aki sétál, nézelődik,
Aki zarándokol, befelé figyel.
Aki bóklászik, céltalan,
Aki zarándokol, célra talál.
Aki zarándokol, úton van.
Aki zarándokol, jó úton van.

Én, sajnos, nem. De azért tetszik. Így, nyárra, különösen.

RÖGTÖN JÖVÖK MIATT ZÁRVA

ezt a (nyilván többször használatos) nyomtatott papírt egy bolt ajtaján láttam, amint az egyszem boltos éppen kilépett onnan, és bezárta az ajtót.
Nagyon tetszett :D

Mit hoztam el

Úgyis csak magamnak írom a blogot, akkor miért ne olyan legyen benne, ami nekem kedves, és amire éppen gondolok.

Egyik ismerősöm most járja a Szentföldet, és ahogy gondolatban kísérem, végiggondoltam, én honnan, mit is hoztam el magammal. Mi az az érzés, jellemző, ami elsőre eszembe jut arról a városról, helyről, és ami onnan megmaradt bennem.

Caesarea - a tengert, a napsütést, a megérkezés örömét;

Akko - a keleti piac számomra addig ismeretlen világát, a kikötő esti hangulatát, fényeit;

Haifa - a Bahai-kertek rendezettségét, ahogy föntről ráláttunk;

Kármel hegye - a csöndet;

a Nyolc boldogság hegye  - az utat a hegyen (dombon) és az álmomat, ami később egyszer visszavitt oda...

Tabgha, a kenyérszaporítás helye  - a mozaikot a templom padozatán, ahogy rásüt a Nap;

Kafarnaum - a kövek valóságát;

Genezáreti-tó - minden pillanatot: a napkeltét a magányos bárkával, a hirtelen támadt záport, a szél susogását, a Szeretsz engem? kérdését, a tóparti szabadtéri misét, Szent Péter halát ebédre és a mindezeket végigkísérő békességet;

a sivatag - a törékenységünket, kicsiségünket;

Názáret - az esti harangszót;

Kána - hogy megmaradt kis falunak;

Tábor-hegy - a ragyogást, ami ott talán örök

Jeruzsálem - a hajnali utat a Szent Sír-bazilikába, igazi Krisztus-keresést; a nagy, sárga köveket, amiből a házak épültek, az időtlenséget...

Betlehem - a barlang meghittségét;

Joppe - a látható történelmet, és, hogy a búcsúhoz is megkaphattam a tengert.

És mégse mennék el még egyszer. Talán éppen ezek miatt a kincseim miatt.

Lomtalanítás

Végre sikerült kihurcolni, és amikor visszajöttem a lakásba, az első gondolatom és mozdulatom az volt, hogy levetem magamat  a nagyfotelba, és bebújok, hogy kiheverjem ezt az akciót.
Csak már nem volt ott a nagyfotel....

Klasszikus és nagyon régi. Ma a rádióban hallottam meg, és rájöttem, hogy még mindig nagyon szeretem.

Tavasz :)

Áldott Húsvétot és a feltámadás örömét 

kívánom a kedves Olvasónak! :)

A blogger örök dilemmája

Nem olvasnak, mert nem írok?

vagy

Nem írok, mert úgyse olvasnak?

És neeee, most ne tessék mondani, hogy de, igen, itt vagyunk!
Ez a blogger dilemmája :)

Azé, aki elrontotta, aki idáig juttatta, aki kiégett, aki stb, hogy újabb rágódni valókat hozzak.

Na, majd szólok, mire jutottam.