Ma este, úgy fél nyolc tájban, álltam a városból hazajövő busz megállójában telipakolt bevásárlószatyorral a kezemben, eléggé gyűrött, romos áálapotban. A megálló egyetlen padján két erőteljes fiatalember ült. Az egyik a zeneszerkentyűjét piszkálta elmélyülten, a másik csak úgy bámult bele a világba. Én meg a szatyorral a kerítésnek dőlve támaszkodtam. Azon gondolkodtam, vajon jólesne-e, ha valamelyikük átadná a helyét, vagy inkább bántaná az önérzetemet. Nem tudtam eldönteni.
De amekkora vagyok, legalább összebb húzódhattak volna, hogy elférjünk :)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Téli taliga
Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...
-
Nem, nem a mondókát folytatom, most filózás következik, aki nehezen viseli, ugorgyék! Múlni alig akaró köhögésem miatt, amivel két átdolgo...
-
A múlt héten, egyik reggel fél 7-kor mentem dolgozni, és ki korán kel, megkapja jutalmát. Hihetetlen fények lettek egyik percről a másikra, ... -
Az elsőáldozásra készülő családok szokásos zarándoklata úticéljául idén Máriabesnyőt választottuk. Minden évben másokkal megyünk, lehetne mi...
Ami engem illet, az ilyen nekem nem bántaná az önérzetemet. Kis szépséghiba, hogy nemigen szokott előfordulni, leginkább soha. Még a János kórház kardiológiai ambulanciáján is nekem kellett helyet kiharcolnom magamnak az egyetlen padon, melyen ketten ültek: egy fiatalember és egy korombeli férfi (utána pedig kényelmesen elfértünk hárman).
VálaszTörlésIgen, ez lett volna a célszerű megoldás nekem is, szerencse, hogy elég hamar jött a busz. A hely átadása..., azt hiszem, az egy lélektani határ :)
VálaszTörlés