Attól kezdve, amikor már sétálni vihető, pici gyerek voltam - ez körülbelül az "amióta az eszemet tudom" állapot - emlékszem arra, hogy a kerület főutcáján, amelyiken olyan sokszor mentünk végig, volt egy pékség, sütöde és bolt is egyben. Különösen a téli séták maradtak meg bennem, ahogy beléptünk a boltba, és megéreztem a friss, meleg kenyérillatot.
A sütöde az udvarról nyílt, és a ház nagykapuja mindig nyitva volt, be lehetett menni, megállni előtte és lesni befelé. Nagyon szerettem. Máig őrzöm magamban az illatot és az élményt.
Aztán, persze, amikor már nagyobb gyerek lettem, én mentem a kenyérért, mindig szívesen.
Egészen sokáig működött a pékség, azt gondolom, talán a rendszerváltásig is. A sütöde valamikor ugyan megszűnt, de az akkor már gyári kenyeret áruló bolt megmaradt. Hogy tényleg ilyen hosszú ideig létezett, azt két dolog is igazolja: az egyik, hogy amikor már javában fiatal lány voltam, és - nem is olyan ritkán - előfordult, hogy későn mentem haza, olyan jó, biztos pont volt az úton a sütöde világító ablaka, tudtam, ott emberek vannak, be lehet menni, és segítenek, ha bármi baj van. A másik pedig, hogy a sütöde és a bolt egész területére egy dm költözött, ami a mai napig is megvan (úgy látszik, ez a helyiség hosszú életű létesítményekre predesztinált :)
Van ennek az egésznek egy családi vonatkozása is: nagymamám, amikor 57-ben hozzánk költözött, egy ideig a sütödében dolgozott, így tudták megoldani, hogy mindig legyen mellettem valaki, nagyi nappal, anyu éjjel.
És miért is idézte föl a dal mindezt? Mert benne van. Nem, nem a szegénység, ahogy nagyon is ideologikusan tanították a verset az iskolában, hanem Kosztolányi pompázatos fordítása megeleveníti a mozdulatokat, a belül őrzött képet.
Érdemes meghallgatni, akkor is, ha a videónak semmi köze nincs ahhoz, ami elhangzik, dehát ezt találtam a legjobb felvételnek.
Azt hiszem, nekem szép gyerekkorom volt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése