Történt, hogy különféle okok miatt egyedül maradtam a nagy szobában, ráadásul a folyosó végén, szinte száműzetésben.
A héten, az egyik reggel arra megyek be, hogy ajtónyitáskor rám néz valaki! Miutan magamhoz tértem az ijedtségből, sejtettem ám a megfejtést: kedves, fiatal kollégáim alkottak nekem egy új szobatársat, hogy ne érezzem elhagyatottnak magamat (a fiúk, nyilván, az ilyesmi kitalálása és kivitelezése rájuk jellemző). Aztán, persze, jöttek nézni a fogadtatást :)
A szokásos módon fölöltöztettem, mert addig is sapka- és sáltartónak használtam a ventilátort, és rövid, meghitt ünnepség keretében elneveztem őt Ventinek.
Azóta Venti életünk része, mondhatnám tagja, gyakran érdeklődnek hogyléte felől, köszöntik, ha bejönnek, és, természetesen, az én kedélyállapotom is jelentősen javult azóta.
Mert megint van egy szobatársam! :D
Ahogy a hétvégén, rendezkedés közben betettem egy Szélkiáltó cd-t, és meghallottam a Kenyérlesőket, éreztem, hogy ebből egy blogbejegyzés lesz. Kicsit nosztalgikus, kicsit komoly, de egészen valóságos és őszinte.
Attól kezdve, amikor már sétálni vihető, pici gyerek voltam - ez körülbelül az "amióta az eszemet tudom" állapot - emlékszem arra, hogy a kerület főutcáján, amelyiken olyan sokszor mentünk végig, volt egy pékség, sütöde és bolt is egyben. Különösen a téli séták maradtak meg bennem, ahogy beléptünk a boltba, és megéreztem a friss, meleg kenyérillatot.
A sütöde az udvarról nyílt, és a ház nagykapuja mindig nyitva volt, be lehetett menni, megállni előtte és lesni befelé. Nagyon szerettem. Máig őrzöm magamban az illatot és az élményt.
Aztán, persze, amikor már nagyobb gyerek lettem, én mentem a kenyérért, mindig szívesen.
Egészen sokáig működött a pékség, azt gondolom, talán a rendszerváltásig is. A sütöde valamikor ugyan megszűnt, de az akkor már gyári kenyeret áruló bolt megmaradt. Hogy tényleg ilyen hosszú ideig létezett, azt két dolog is igazolja: az egyik, hogy amikor már javában fiatal lány voltam, és - nem is olyan ritkán - előfordult, hogy későn mentem haza, olyan jó, biztos pont volt az úton a sütöde világító ablaka, tudtam, ott emberek vannak, be lehet menni, és segítenek, ha bármi baj van. A másik pedig, hogy a sütöde és a bolt egész területére egy dm költözött, ami a mai napig is megvan (úgy látszik, ez a helyiség hosszú életű létesítményekre predesztinált :)
Van ennek az egésznek egy családi vonatkozása is: nagymamám, amikor 57-ben hozzánk költözött, egy ideig a sütödében dolgozott, így tudták megoldani, hogy mindig legyen mellettem valaki, nagyi nappal, anyu éjjel.
És miért is idézte föl a dal mindezt? Mert benne van. Nem, nem a szegénység, ahogy nagyon is ideologikusan tanították a verset az iskolában, hanem Kosztolányi pompázatos fordítása megeleveníti a mozdulatokat, a belül őrzött képet.
Érdemes meghallgatni, akkor is, ha a videónak semmi köze nincs ahhoz, ami elhangzik, dehát ezt találtam a legjobb felvételnek.