2013. június 29., szombat

Minden út Rómába vezet...





Mivel is lehetne mással kezdeni, több okból is?

Egyrészt, mert engem tényleg Rómába vezetett az út, pontosabban a felhők, még 2004 májusában. Pótmamám élt és dolgozott ott akkor, hozzá mentem ki egyhetes látogatásra. Ez az út volt az első, amelyiken digitális géppel fényképeztem, egy kis 2.1 Megapixeles jószággal, de tanulni jó gép volt. És mi más lehetne aktuális téma, ma, Péter-Pál ünnepén?

'Ó Róma, szent falak, s a béke városa! – Te minden városok királyné asszonya! – Szent Város, vértanúk vérével vagy tele, – liljommal ékesít a szüzek élete. – Ó Róma, üdvözlégy, ó Róma, áldva légy, – terólad zeng a föld, terólad zeng az ég." - írja a XI. századi ismeretlen költő

Tényleg úgy érzi az ember, ha Rómába érkezik, hogy a világ központjában van. Élet, nyüzsgés, emberek, történelem, a hit lüktetése - minden együtt van. De rátalálni elcsöndesülő pillanatokra és helyekre is, a nevezetességeken kívül saját felfedezésekre. Olyan nagyon kicsinek érzi ott magát az ember, és mégis otthon van.

Kedves gimnáziumi tanáromra gondoltam, Vas tanár úr történelmet és latint is tanított nekünk, gyakran mondta: Tanuld meg, mert ha megadatik, hogy egyszer ott állj a Forumon, tudd, hogy mik történtek ott! Ő egyszer, még fiatal éveiben jutott el oda, és az elegendő volt ahhoz, hogy egy életen át tanítani tudjon róla, és elültesse bennünk a vágyat: Rómába el kell menni!

Meghatározó élmény volt ott járni, magamban róni utcáit, beleolvadni mindennapi életébe. A képek legjobbjait lelkesen még albumba is föltöltöttem, sőt felirattal is elláttam, érdemes azokkal együtt nézni.

2013. június 27., csütörtök

Azt találtam ki

Kezd kitörni a nagy nyár a blogvilágban is, gondolat semmi, esemény (körülöttem, velem) lenne bőven, de azt mégsem, viszont az a pár hűséges olvasó mégiscsak találjon valamit...., szóval, azt találtam ki, hogy amolyan útirajzok módon, időről időre (akár hetente kétszer is) beteszek majd egy (na, jó, legfeljebb kettő :) fényképet a régi utazásaimról és pár mondatot mesélek is hozzá, mikor, miért, hol. (Ez aztán szép, hosszú mondat lett!)

Közben, ha valami aktuális mondandóm lenne, azt, persze, azért leírom. Meg recepteket is, mert az is olyan trendi :)

Vagyis átállunk nyári üzemmódra, jóóó?

2013. június 24., hétfő

Útibeszámoló Samunak és Micknek

Van egy régi adósságom. Még a május 4-i bejegyzésemben betettem néhány képet azzal a találós kérdéssel, vajon hol jártam. Számos olvasóm közül :) Samu és Mick szálltak be a játékba, és mindketten hibátlan megfejtést küldtek: Győr, Pannonhalma, Zirc.

Nálunk ismét az az élet rendje, hogy minden évben ősszel és tavasszal tartunk egy egyházközségi zarándoklatot. Olyan kedveltek ezek, hogy a mostanira is két busz telt meg. Az úticél közkívánatra Pannonhalma volt, egyrészt, mert hallottunk a bazilika felújításáról, és mert ott él, 90. évéhez közeledve, egy atya, aki abban az időben, amikor egy bencés még csak kincés lehetett, nálunk volt "létszámfeletti" egy évtizeden át, és derűjét, bölcsességét, hiteles egyéniségét nagyon szerettük.

A látottak után megoszlottak a vélemények a bazilika új belső kialakításáról. Lecserélték az eredeti építési korához nem illő barokk berendezéseket, az egyszerű vonalú, új oltár, szószék, keresztelőkút és ereklyetartó onixból készültek. A látvány letisztult, modern - és számomra sokkal inkább idegen, mint a barokk templombelső volt. Az onix drágakő, de ez a belőle készült alkotásokon egyáltalán nem érzékelhető. (Érdekes módon, ahogy most egy kicsit utánanéztem, mi is ez, rendkívül fontos eleme a mindenféle ezotérikus tanoknak gyógyító csakráival. Na, erre varrjanak gombot a bencések!) A szép rózsaablakok is sima tejüveget kaptak, első pillantásra olyan, mintha még mindig építkezés közben lennének. Ami viszont szembetűnik, az az egésznek az egységes vonalvezetése, struktúrája. Sokat magyarázott róla az idegenvezető, de utána éppen arról beszélgettünk, hogy az a vallásos művészet, amit nagyon meg kell magyarázni, valamelyik összetevőjében sántít kicsit.
Mindenesetre a hozzáértő világ jobban értékeli, mert díjakat kapott.

A fogadtatás, törődés  nagyon szívélyes volt, és az atya is, hibátlan emlékezettel, egyenként örült mindenkinek. A helynek pedig megvan a kisugárzása, amiben jó néha megmerítkezni és elhozni magunkkal.

Győr is jól lenyúlt bennünket, nem igazán téve különbséget zarándokcsoport és turisták között, de amiért mentünk, azt megtaláltuk ott. Megrendítő volt látni Apor Vilmos püspök vértanúságának színhelyét, mert őt - a sors furcsa szeszélye folytán - már mi is magunkénak érezzük. Sajnos, Győrre kevés időnk jutott.

Zirc ingyen mutatta meg magát: gyönyörűszépen felújított templomát, az apátsági épületet, a kertet (nem, nem az arborétumban voltunk) és megérintett a zsolozsmához gyülekező szerzetesek összeszedettsége, közös csöndje.

Fárasztó, hosszú utazás volt, emlékezetes, szép nap. A képeket nem raktam külön albumba, az FB-n vannak fönn, csak rám kell keresni. Akinek ez nem menne, írjon, megismerkedünk :)


2013. június 22., szombat

Bari bég a zöld gyepen

Ferenc pápa a jó pásztor történetét idézte fel, aki ott hagyja a kilencvenkilenc juhot, hogy megkeresse az egyet, ami elveszett. „De testvéreim, nekünk csak egy juhunk van, nincs meg a kilencvenkilenc, el kell mennünk hozzájuk! Ebben a kulturális közegben, valljuk meg, csak egy juhunk van. Kisebbségben vagyunk. Érezzük-e az apostoli buzgóságot, hogy megtaláljuk a többi kilencvenkilencet?” Majd hozzátette: „Könnyebb otthon maradni azzal az eggyel. Fésülgetni, cirógatni… de az Úr azt akarja, hogy pásztorok legyünk, nem pedig azt, hogy báránykákat fésülgessünk.”

(Magyar Kurír 2013.06.18.)

Nagyon tetszik :))

(A cím pedig Móra Zengő ABC-jéből való, mielőtt valaki még azt is az új pápának tulajdonítaná :)

2013. június 19., szerda

Születésnapok

Vasárnap este ottragadtam a tévé előtt a Marton Éva-gálát nézni. Az egyik műsorvezető idétlenkedéseit leszámítva szép volt, méltó, nézhető. Már az előzeteseken megdöbbentem: hetven éves?!

Éppen így, vagy még jobban elképedtem, amikor, szintén a hétvégén, egy riportban Kóbor Jánosról tudtam meg ugyanezt. Hetven éves?

Ezen a hétvégén csak úgy sorjáztak ezek az évfordulók: Hűvösvölgyi Ildikó 60.

Mind-mind a fiatalságomat, a kezdődő felnőttségemet jelentik. Most egyszerre megelőztek. Szinte fölfoghatatlan. Dehát akkor én is?

A gálakoncert végén Marton Éva is énekelt egy áriát, Tosca imáját., nem megkopott fényű hangon.

Jó lenne szépen megöregedni!

2013. június 16., vasárnap

Te Deum laudamus

Ma bezártam a 24. tanévemet és kitör a nyááááár!

Persze, a tanév végi hálaadás nem privát műfaj, nem is egyedül tettem. Mindig jó látni az éppen aktuális, búcsúzó csoportomat (a nagyokért kicsit fáj a szívem, nagyon helyes, jó csapat lett belőlük), nézni a régieket és a még régebbieket (bizony, nem egy van, akinek már a gyerekét tanítom, hozzák, mint az Öreg néne őzikéjében a kisgidát :) és kíváncsian méregetni az újakat, a jövőre harmadikosokat.

Ha a tanévet nézzük, nem igazán állt idén össze. Nehéz dolog munka mellett mindig időben (vagy egyáltalán) odaérni (nem is sikerült mindig, köszönet, akik ilyenkor helytálltak helyettem) és beesve ráhangolódni az egészre. Lehet, hogy nem is kéne ezt bezsúfolni magamnak, de annyira hiányozna, ha nem lenne. Ha nem lennének a gyerekeim..., ha nem volna mire készülni vasárnap esténként..., ha egyszerre fölborulna az évtizedek óta kialakított ritmus. Ha nem lehetne megpróbálni mindig jobban.

A hálaadás elsősorban köszönet, megállás, megpihenés, örömteli nyugalom. Egy kis ideig benne van a gondolattalan szabadság, aztán majd lassan bekúszik a tervezgetés, a készülődés fejben-szívben, és ez így jó.


Mostantól hivatalosan is elkezdődik a nyár (kár, hogy a munkahely ezt nem tudja), és mint a szétfújt pitypang bóbiták, jutnak majd még eszembe, hogy a mai közös hálaadás örömét mennyien visszük magunkkal, és mennyi külön megköszönnivalóm van nekem is.






Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,


(Ady: Köszönöm, köszönöm, köszönöm)

2013. június 12., szerda

Most már szabad

Pest fölül már szinte bizonyosan elmúlt a veszély, de lassan - igaz, nagyon lassan - az országból is kifolyik az a ménkű sok víz. Most már elárulhatom, hogy bizony, én is voltam katasztrófaturista. Vasárnap délután, fogtuk magunkat és végigsétáltunk mindkét Duna-parton, közben, persze, át a hídon. Egészen különös hangulat volt, valamelyik esti Híradóban úgy fogalmazott a riporter: fesztiválhangulat van. Tényleg valami olyasmi volt, de nem bántó, még abban is lehetett érezni az egymásra figyelést, törődést. A bámulók közül sokan be is álltak homokzsákozni a felső rakparton. Az én szégyenkezésemet is csak az oldotta, hogy akikkel voltam, ők előző éjjel és majd aznap este is kimentek a gátra. Hogy akkor miért kellett délután még turistáskodni is? Mert éjjel sötét van, és nem lehetett látni, mekkora is a víz. Meg,  ha az ember adogatja a zsákokat, akkor nem tud fényképezni. De délután, ragyogó napsütésben, bőven lehetett. Nem maradtam le én sem:


A magyar tenger

A két párhuzamos a kettes villamos felsővezetéke (!)

Ki érti?

Bár a poént rögtön megláttuk benne, akkor azért nem volt annyira vicces.

Emberek és fényképezőgépek lépten-nyomon



2013. június 8., szombat

Bizonyosság

Éppen annak örültem, hogy végre meglátom már kinyílni a napvirágomat, mert munkanapokon nem tudok itthon lógni az ablakban, hétvégeken meg eddig nem tetszett neki kinyílni, amióta május elsején elültettem.

Úgy megörültem, hogy nyomban le is fényképeztem.


Aztán tovább tébláboltam itthon, kis idő múlva érzékeltem, hogy valami eső közeledik. Be kéne csukni az ablakot - gondoltam, és elámultam, ahogy odaléptem. A kisvirág ugyancsak megelőző intézkedéseket tett, ő is érezte a vihar közeledtét. A két felvétel között alig egy óra telt el, és a két muskátli között ugyanaz a virág van!


Persze, eddig is tudtam, hogy a növények élnek. De most már el is hiszem. És ezentúl egész másképp fogok beszélgetni vele :)

Tudom, vannak, akik azt várják (el), hogy majd az árvízről írok, nem pedig ilyen butaságokat. (Vagy talán csak én érzem úgy?) Mi, itt a hegyen, teljes biztonságban vagyunk, de a hírek, a feszültség fölérnek idáig, és hétközben naponta mentem át a hídon, tegnap még láttam, ahogy tényleg sohanemvolt magasságban áll a víz.
Tegnap este, ahogy szerkesztettem az egyházközségi Heti Hírlevelet, keresgéltem a neten, és meg is találtam, amire gondoltam. Az igencsak érintett váci Hétkápolna-templom honlapján olvastam:

Istenünk, fáradságban erősségünk,
bajainkban menedékünk, sírásunkban vigaszunk!
Könyörülj városunkon,
hogy az árvíztől megmeneküljünk, hitben, reményben és szeretetben gyarapodjunk
és irgalmadból végül is új életre keljünk.
Legyen kérésünkben közbenjárónk a Hétkápolnai Boldogságos Szűzanya és Nepomuki Szent János.
Erre kérünk Téged a mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

És egy idézet ugyanonnan, a hirdetésekből:
1. minden férfi, aki mozgásképes, ne misére menjen, hanem az árvízvédelem segítségére
2. az özvegyek és nyugdíjas hölgyek, amennyiben és amíg a templom gyalogosan megközelíthető, zarándokoljanak a Kegytemplomba és kérjék a Hétkápolnai Boldogságos Szűz, valamint Nepomuki Szent János közbenjárását városunkért

Azt hiszem, az én szavaim nem is szükségesek ehhez.

2013. június 4., kedd

Szívünkbe írt törvény

Amikor mindenki róluk beszélt, nem akartam írni, később se feltétlenül. De most, hogy mindenhol ezt a nyilatkozatot olvasom az expedíció vezetőjétől, néhol még kibővítve is, legalább a saját blogomban meg kell szólalnom.

          "A fiatal hegymászó nem mindennapi módon visszaindult Erőss Zsoltért.    "Sajnos, abban tapasztalatlan volt, hogy 8000 méter felett nem lehet emberségesnek lenni" - jegyezte meg."

De, lehet. Csak ezt lehet. Ez az egyetlen olyan cselekedet, ami után nem kell magyarázkodni, hogy miért is nem. Azzal nehezebb lett volna élni. Nem tapasztalatlan volt  ő, hanem egy másfajta értékrend tapasztalatainak birtokosa. Abban a fizikai lét határait súroló vagy talán nagyon is tudatos állapotban ez a beléivódott törvény fordította vissza.
Korlátozhatatlanok vagyunk a jóban” – hoztam el magammal egyszer ezt a mondatot. Korlátozhatatlanok vagyunk, csak legtöbbször nem merjük vállalni, itt, a biztos földön sem.  
Milyen furcsa! A képletes határok egyszerre érzékelhetővé, valóságossá váltak. A magasság, amire soha nem gondoltunk…, és amit most belénk akarnak magyarázni, hogy 8000 méter fölött már nem szabad embernek maradni, ott már ki-ki csak önmagára gondolhat.  Állítja valaki sokadjára ezt akkor, amikor éppen volt, aki bebizonyította, hogy az emberségnek nincsenek korlátai.
Korlátai nincsenek, ára van. Kemény példa, megrendítő. Nagyobb hőstett, mint fölérni a csúcsra.
Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. (Jn 15,13)

2013. június 3., hétfő

A víz az úr

2007 nyarán egy szép utazás első állomása volt Passau. Esővel fogadott, napfénnyel búcsúztatott, virágos, kedves és nagymúltú város, Gizella királyné nyughelye. Két-három órát töltöttünk csak ott, de szép emléket hagyott.

Néhány kép, hogy ne csak érteni, de érezni is lehessen, ami most ott történik.



A képek 2007. június 22-én készültek, ma pedig így néz ki a város:

2013. június 1., szombat

Azért se a gép előtt

és ennek mindig az olvasók isszák meg a levét.

Ma is kirándultunk. Szerencsénk volt, már épp hazaértünk, amikor elkezdett esni az eső. Jólesett, kimozdulás volt, levegő, emberek (na, jó, zönnel gyerekek).
Nem tudom, mi lesz a sorsa ennek a blognak, sodor magával az élet, és egyre kevésbé  lehet és kívánok beszámolni róla. Esetleg átnevezhetném Erre jártam-nak, azt meg mindig hűségesen, illusztrálva leírnám :)

Bár, ahogy az idei nyár kinéz egyelőre, attól ugyan nem fog meghízni a blog..., dehát még csak ma kezdődik el.


Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...