Persze, a tanév végi hálaadás nem privát műfaj, nem is egyedül tettem. Mindig jó látni az éppen aktuális, búcsúzó csoportomat (a nagyokért kicsit fáj a szívem, nagyon helyes, jó csapat lett belőlük), nézni a régieket és a még régebbieket (bizony, nem egy van, akinek már a gyerekét tanítom, hozzák, mint az Öreg néne őzikéjében a kisgidát :) és kíváncsian méregetni az újakat, a jövőre harmadikosokat.
Ha a tanévet nézzük, nem igazán állt idén össze. Nehéz dolog munka mellett mindig időben (vagy egyáltalán) odaérni (nem is sikerült mindig, köszönet, akik ilyenkor helytálltak helyettem) és beesve ráhangolódni az egészre. Lehet, hogy nem is kéne ezt bezsúfolni magamnak, de annyira hiányozna, ha nem lenne. Ha nem lennének a gyerekeim..., ha nem volna mire készülni vasárnap esténként..., ha egyszerre fölborulna az évtizedek óta kialakított ritmus. Ha nem lehetne megpróbálni mindig jobban.
A hálaadás elsősorban köszönet, megállás, megpihenés, örömteli nyugalom. Egy kis ideig benne van a gondolattalan szabadság, aztán majd lassan bekúszik a tervezgetés, a készülődés fejben-szívben, és ez így jó.
Mostantól hivatalosan is elkezdődik a nyár (kár, hogy a munkahely ezt nem tudja), és mint a szétfújt pitypang bóbiták, jutnak majd még eszembe, hogy a mai közös hálaadás örömét mennyien visszük magunkkal, és mennyi külön megköszönnivalóm van nekem is.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
(Ady: Köszönöm, köszönöm, köszönöm)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése