2018. február 6., kedd

Téli emlékek, dalok, illatok

Ahogy a hétvégén, rendezkedés közben betettem egy Szélkiáltó cd-t, és meghallottam a Kenyérlesőket, éreztem, hogy ebből egy blogbejegyzés lesz. Kicsit nosztalgikus, kicsit komoly, de egészen valóságos és őszinte.

Attól kezdve, amikor már sétálni vihető, pici gyerek voltam - ez körülbelül az "amióta az eszemet tudom" állapot - emlékszem arra, hogy a kerület főutcáján, amelyiken olyan sokszor mentünk végig, volt egy pékség, sütöde és bolt is egyben. Különösen a téli séták maradtak meg bennem, ahogy beléptünk a boltba, és megéreztem a friss, meleg kenyérillatot.
A sütöde az udvarról nyílt, és a ház nagykapuja mindig nyitva volt, be lehetett menni, megállni előtte és lesni befelé. Nagyon szerettem. Máig őrzöm magamban az illatot és az élményt.
Aztán, persze, amikor már nagyobb gyerek lettem, én mentem a kenyérért, mindig szívesen.

Egészen sokáig működött a pékség, azt gondolom, talán a rendszerváltásig is. A sütöde  valamikor ugyan megszűnt, de az akkor már gyári kenyeret áruló bolt megmaradt. Hogy tényleg ilyen hosszú ideig létezett, azt két dolog is igazolja: az egyik, hogy amikor már javában fiatal lány voltam, és - nem is olyan ritkán - előfordult, hogy későn mentem haza, olyan jó, biztos pont volt az úton a sütöde világító ablaka, tudtam, ott emberek vannak, be lehet menni, és segítenek, ha bármi baj van. A másik pedig, hogy a sütöde és a bolt egész területére egy dm költözött, ami a mai napig is megvan (úgy látszik, ez a helyiség hosszú életű létesítményekre predesztinált :)

Van ennek az egésznek egy családi vonatkozása is: nagymamám, amikor 57-ben hozzánk költözött, egy ideig a sütödében dolgozott, így tudták megoldani, hogy mindig legyen mellettem valaki, nagyi nappal, anyu éjjel.

És miért is idézte föl a dal mindezt? Mert benne van. Nem, nem a szegénység, ahogy nagyon is  ideologikusan tanították a verset az iskolában, hanem Kosztolányi pompázatos fordítása megeleveníti a mozdulatokat, a belül őrzött képet.

Érdemes meghallgatni, akkor is, ha a videónak semmi köze nincs ahhoz, ami elhangzik, dehát ezt találtam a legjobb felvételnek.

Azt hiszem, nekem szép gyerekkorom volt :)




2018. január 28., vasárnap

Hóvirág-túra

Ma, a szép időben bejártam a megszokott hóvirágos útvonalamat. Bizony, mindenhol kinyílt már, ahol lenni szokott. És nemcsak kinyílt, hanem erős, szép, magabiztos hóvirágok. Vagy egy hónappal előbb...
Félteni már nem kell őket, de azért ne kapjanak fagyot a nyakukba (meg mi se).




2018. január 26., péntek

A megszokas hatalma

Valami miatt ma később mentem be dolgozni. Ahogy negyed 11-kor szállok föl az elsőajtós buszra, a szokásos kedvességgel köszönök a sofőrnek: Jó reggelt kívánok!

Néz rám. Csak utána jutott eszembe, biztosan azt gondolhatja, hogy na, ez se kapkodja el.
:-)

2018. január 21., vasárnap



Reggel, amikor még olyan szép volt, érdekes és nosztalgikus

Pedig 26 éve lesz idén, hogy eljött a hegyekből...

2018. január 20., szombat

Sárkányfaj-vetemény

(avagy életkép szombaton délelőtt) 

- írja az emberekről Vörösmarty elég pesszimistán. (Én meg majdnem sárkányfogat írtam, de ez olyan Süsüs beütés lenne, igaz, az meg sárkányfű.)

Amióta felújították a Sparunkat, azóta már ott is üvegajtósak a tejes hűtőpultok.
Nem vagyok egy feltűnő, nagydarab ember, ez kétségtelen, de szuszogok, mozgok, élek, ami azért a vanottvalaki érzetét keltheti másokban, sőt, idén beújítottam egy  - még a fiataljaim közt is - általános tetszésre szert tevő, hosszú, sötétkék télikabátot, amivel már szinte látványosság számba megyek, különösen, ha elgondoljuk, hogy éppen egy decens piros műanyag bevásárlókosarat is viselek hozzá. Mindezen kinézetben, pont nyúlok be az ajtón, hogy joghurtokat vadásszak, miközben a mellettem álló nő teljes erővel tolja rá a nyújtott karomra az üvegajtót. Kedvesen szólok neki, hogy talán nem kéne, mire ő: Ja, nem láttam!
(Ez igazán olyan, önbecsülést növelő beszólás tud lenni a másik ember számára.)
Nem, véletlenül se azt mondja, hogy jaj, bocsánat, ugye, nem ütöttem meg, nagyon sajnálom, vagy valami ilyesmi közhely. Nem, ő van, és ez meghatározza a tudatát.

Kor- és kórtünet az úri negyedből.

2018. január 14., vasárnap

Amiért betegnek lenni jó

Mert úgy általában nem az, nem vagyok én mazochista.
De amikor egy közép-komoly felsőlégúti vírussal vagy összezárva, és segítőkész barátnő kérdezi, hogy mit hozzon, mire lenne szükséged, akkor nyugodtan sóhajthatod elhaló hangon, hogy talán néhány Túró Rudi...

És este úgy alhatsz el, hogy nem kell beállítanod az ébresztőórát, mert teljesen mindegy, mikor ébredsz föl, max. kicsit elcsúszik a gyógyszerbevétel.

Mivel ilyenkor hirtelen és váratlanul, hopp, kiesel a mókuskerékből, le kell mondanod egy jó pár előre megbeszélt programot, amit, persze, csak emailben tudsz megtenni. A válaszlevélben mindenki (de, tényleg!) az obligát "Jobbulást!" mellett rögtön megkérdezi, hogy jöjjön-e, tud-e segíteni valamit. És tényleg jönnének, ha kérném, így is alig tudom kivédeni. És ez a mennyientörödnekvelem-érzés jólesően melengeti a szívedet...

Amikor meg már az élet egyértelmű jeleit mutatod, és képes vagy már ezt-azt összedobni magadnak, akkor kényeztetheted magadat reszelt alma - narancsgerezd kockák - csöpp citromlé - kiskanál mézecske kombóval, és nyomban elhatározod, hogy ezután is ilyen egészségesen fogsz élni, miközben tudod, hogy egy frászt, újra alig figyelsz majd magadra.

És közben szép lassan meggyógyulsz... :)

De mert ma még szobafogság van, egy mesevárosi kép az ablakból:

2018. január 3., szerda

Ha minden kívánságom így teljesülne!

Igazán nem panaszkodhatok arra, hogyan kezdődik ez az év! Már január 3-án teljesül egyik legnagyobb, titkos álmom, nevezetesen az, hogy egyszer lehessen egy fotókiállításom.
Hát, itt van! Ebben a virtuális világban már semmi sem lehetetlen. Ráadásul azzal csábított a hivatkozás, hogy a legütősebb képeimben gyönyörködhetnek a látogatók, és a kiállítás az életemről szól. Ehhez képest a válogatás igencsak esetleges, de kétségtelenül az én képeimből való. Csak az a kár, hogy nem lehet teremről-teremre járni :)

De ajándék-kiállításnak ne nézd a.... képeit? nem, azt nézd csak, jó, hát, a fogát, örüljek neki.
A kiállítás, természetesen, a falat betöltő portrémmal kezdődik, amitől most megfosztottam a kedves látogatókat, de, remélem, anélkül is élvezetes lesz. Csak tessék, tessék! (A kisteremben zserbógolyót és forró teát kínálok, az előbbi remekül sikerült karácsonyra, ez már a második széria.)


Téli emlékek, dalok, illatok

Ahogy a hétvégén, rendezkedés közben betettem egy Szélkiáltó cd-t, és meghallottam a Kenyérlesőket, éreztem, hogy ebből egy blogbejegyzés le...