Napról-napra

Igaz, még nincs advent, csak december van már, de most kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak. Talán napról-napra... A csöndről, a várakozásról, a készületről, adventről. Hogy a magam számára biztosan az irkálás jelenti-e mindezt, abban nem vagyok biztos, de megpróbálom.

Délelőtt kimentem a farkasordítóba, a füleim nagyon fáztak, mert nem szerencsésen választottam meg a sapkát. Arra gondoltam, átsétálok a lassan beüzemelő vásáron (még csak a kürtőskalácsos működött, de a sülő finomságok illata még nem lepte be a teret, ezért nem is voltak sorbanállók), aztán gyalog fölballagok a plázába bevásárolni. És tettem is, közben találkozva két ismerőssel, mert hát falu ez.
Alig vártam, hogy beérjek a melegre, és a földszinten leülve megvárjam, míg kiengednek a füleim. Azonban, ahogy beléptem, zeneszó csapott meg. Ajjaj, gondoltam, akkor itt valami program van, nem lesz hova leülni, szomorodtam el.
Pedig volt ám bőven hely! Egy big band féle játszott, igaz inkább small-ba adták elő, mert csak négyen voltak. Egyikük fújta, a másik bőgőzött, a harmadik bendzsón játszott, egy banktisztviselő forma pedig klarinéton. Kellemes volt a zene, az amerikai karácsonyi dallamok és ismert számok váltogatták egymást. Húsz-huszonöten ültünk ott - a rohanásban elnyugvók - de mindenki, aki átsietett, az is megállt pár percre belehallgatni, elmosolyodni, önkéntelenül is mozdulni a zenére. Egy kicsi a játszószőnyegen matatott valamit csöndben, egy bácsi zenehallgatás közben a helyi újság friss számát olvasta, egy fickó pedig, nyilván a zenekarhoz tartozott, egy fura szerkezettel a kezében, mint valami két lábon járó drón repkedett körbe-körbe. Békesség volt, nyugalom, családias hangulat. Pedig biztosan senki nem ezért jött ide, csak futni a dolgai után, és mégis meg tudtak állni, mégis tudtak egy kicsit együtt hallgatni. Kezdetnek jó :)