Megszakítom a mátrai beszámolót, mert eszembe jutott, hogy nyolc évvel ezelőtt ilyenkor indultunk el eddigi egyetlen erdélyi utamra, Háromszékbe. Ez az utazás is a megismételhetetlenek közé tartozik, nemcsak azért, mert az akkori csapatból van, akit már eltemettünk, hanem mert akkor nyitott volt a szívünk a csodákra, és erőnk is volt hozzá, hogy megkeressük.
Saját magamat idézve (a megszűnt friblogos blogból) emlékszem vissza és Babits Mihály szép versével:
Háromszékből nem lehet üres kézzel és egész szívvel hazajönni. Az elsőt
megtöltik minden jóval, a másiknak a fele pedig biztosan ott marad.
Rabul ejti Erdély, újra meg újra vissza kell menni érte, hiszen őrzik a
kincsek: a hegyek, a patak csörgése, a fenyők illata, az ízek, a szó
gyönyörűsége, a mindig nyitva lévő kapuk, - minden, amitől az idegenként
érkező is otthonra talál. De ez a táj nem csupán érzelem, hangulat és
bennünk rögzült sztereotípiák, hanem kemény élet, szikár emberek,
hihetetlen élniakarás. Megerősödés emberségben, hitben, magyarságban. És
persze, sok-sok nevetés - kacagás -, ahogy ők mondják, hiszen ki kell
nevetni az életet, hogy bírni tudjuk.
Fenyőerdőben
Gelence, Szt. László-freskó és pasztofórium a világörökséges templomban
A Wass Albert-regényekből ismert Komandó az elárvult ipari vasúttal
Csomakőrös
Zágon - a fát a hagyomány szerint Mikes Kelemen édesapja ültette a kastély kertjében, és a szépen felújított Mikes-kúria, amit kastélynak hívnak.
Kedvencem: az orda :)
Persze, sokminden kimaradt, városok, hegyek és főképp az emberek. De ezek mind benne vannak a versben:
Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Erdély, ahogy bennünk él...
alkonyatkor az Ozsdolai-tetőn