Húnyt szemmel bérceken futunk

Megszakítom a mátrai beszámolót, mert eszembe jutott, hogy nyolc évvel ezelőtt ilyenkor indultunk el eddigi egyetlen erdélyi utamra, Háromszékbe. Ez az utazás is a megismételhetetlenek közé tartozik, nemcsak azért, mert az akkori csapatból van, akit már eltemettünk, hanem mert akkor nyitott volt a szívünk a csodákra, és erőnk is volt hozzá, hogy megkeressük.
Saját magamat idézve (a megszűnt friblogos blogból) emlékszem vissza és Babits Mihály szép versével:

Háromszékből nem lehet üres kézzel és egész szívvel hazajönni. Az elsőt megtöltik minden jóval, a másiknak a fele pedig biztosan ott marad. Rabul ejti Erdély, újra meg újra vissza kell menni érte, hiszen őrzik a kincsek: a hegyek, a patak csörgése, a fenyők illata, az ízek, a szó gyönyörűsége, a mindig nyitva lévő kapuk, - minden, amitől az idegenként érkező is otthonra talál. De ez a táj nem csupán érzelem, hangulat és bennünk rögzült sztereotípiák, hanem kemény élet, szikár emberek, hihetetlen élniakarás. Megerősödés emberségben, hitben, magyarságban. És persze, sok-sok nevetés - kacagás -, ahogy ők mondják, hiszen ki kell nevetni az életet, hogy bírni tudjuk. 

Fenyőerdőben

Gelence, Szt. László-freskó és pasztofórium a világörökséges templomban

A Wass Albert-regényekből ismert Komandó az elárvult ipari vasúttal

Csomakőrös

  











Zágon - a fát a hagyomány szerint Mikes Kelemen édesapja ültette a kastély kertjében, és a szépen felújított Mikes-kúria, amit kastélynak hívnak.

Kedvencem: az orda :)

Persze, sokminden kimaradt, városok, hegyek és főképp az emberek. De ezek mind benne vannak a versben:

                                Húnyt szemmel bérceken futunk
                                s mindig csodára vágy szivünk:
                                a legjobb, amit nem tudunk,
                                a legszebb, amit nem hiszünk. 
 
                                Az álmok síkos gyöngyeit
                               szorítsd, ki únod a valót:
                               hímezz belőlük
                               fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Erdély, ahogy bennünk él...

alkonyatkor az Ozsdolai-tetőn