2013. április 27., szombat

Az emberi természetről

Ilyentájt mindegyik kerület igyekszik minél szebbnek, virágosabbnak látszani. Van, amelyik minden ellentételezés nélkül osztja a palántákat, másikban - mint a mienkben is - ki kell érdemelni.

Van nekünk egy székelyföldi testvérvárosunk, szokott lenni gyűjtés a javukra, mikor mire van éppen szükségük. Most könyvgyűjtést hirdettek meg az ottani líceum és a városi könyvtár javára. A csábítás pedig, hogy aki ma visz könyvet, cserébe kap 10 muskátli palántát! Nagy kerület, öt helyszínen is le lehetett adni.

Már tegnap este bekészítettem a húzós kocsiba azokat a könyveket, amiket egy ilyen akció keretében már úgyis régen szerettem volna odaadni, és úgy gondoltam, hogy még hajnalok hajnalán, vagyis háromnegyed 9-kor, elgurultam velük. De már többszörös kígyóvonalban tekerődzött a sor a téren, mert valami probléma volt a muskátliosztással, lassan ment. És a jól szituált budai polgár ott tipródott, tülekedett, várakozott (igaz, türelmesen) a sorban, hogy hozzájusson az ingyenmuskátlijához! A palánták árának a sokszorosát költik el teljesen fölösleges dolgokra, nem úgy tűnt senki, mint aki különben nem jutna hozzá a napi betevő muskátlijához. De ez ingyen van!
Furcsa nagyon az emberi természet.
Néztem őket, mint egy marslakó.

Aztán  szépen odaballagtam az átvevőkhöz, és tisztelettel megkérdeztem, hogy, ugye, le lehet adni a könyveket muskátli nélkül is? Hebegtek, hogyne, persze, dehát... Köszönöm, mondtam, és mosolyogva a kezükbe adogattam, majd elgurultam.
Néztek utánam, mint egy marslakónak.

Az egyetlen apró gond, hogy megígértem valakinek, hogy 7:3 arányban osztozunk a palántákon. Márpedig az ígéret szép szó... :)

(Ja, hogy ez megint olyan, mintha én különb lennék? Á, dehogy! Hát nem azért mentem oda én is, hogy  muskátlit kapjak? De végül mindig rájövök, hogy a Kinder Pingun kívül bármiről le lehet mondani :)

2013. április 20., szombat

Itt jártam ma. Vagy inkább ott?




Negyvened magammal, elsőáldozásra készülő családokkal, hetek óta szerveztük. Nagyon szép nap volt, és csak a végén szakadt le az ég. Aztán láttuk, hogy Pesten semmi eső nem volt.
Jó, hogy már lassan végére jár a tanév, és szépen kifutnak a feladatok.
Ég az arcom a sok napsütéstől, de ez jó, olyan kimozdulós-tavaszias. Csak az a Macska-lépcső, csak azt tudnám feledni! Ahhoz képest a Bazilika csigalépcsői csak bemelegítő gyakorlat :)

2013. április 14., vasárnap

Romok tövében

Ahogy megmutatta magát a tavasz, rögtön ismerdmegeztünk és egy halom gyerekkel, meg csavargó kedvű felnőttekkel kimentünk a Margitszigetre. Legalább húsz éve nem jártam ott. Szerintem most a fél város a szigeten kószált, de azért elfértünk ott mi is.
Széltében-hosszában bekóboroltuk, jártunk a rózsakertben, a japánkertben, csodáltuk a tavirózsákat, drukkoltunk az úszóedzést tartó teknősbékának, lekaptuk a füvön átszaladó mókust, és megtiszteltetésnek vettük, hogy a páva szétnyitotta nekünk pávaszemes farktollait.

Volt még több programja is a kirándulásnak, métázás az ifjúságnak, (jóvoltamból) teljes idegenvezetés az egész csapatnak és nem utolsósorban imádság a hazáért Szent Margit sírjánál. Itt gondolkoztam el azon, hogy megmaradt-e még valami történelmi helyeink, emlékeink szakralitásából, méltóságából?

A romok között hangulatos piknik zajlott. A kápolnarészben éppen, nem is olyan kis lányok labdáztak, a fal omladékába valami bömbölő zeneszerszám odatéve. Családok, párok hevertek szanaszét, gyerekek futkároztak a falakon, volt, amelyiket az apja biztatta, hogy másszon csak nyugodtan. Felirat mindenhol, a romok is egyértelműen templomot (is) formáznak, de ha ezt nem is vennék észre, akkor is romok, akkor is történelem. Nem hiszem, hogy megérintette őket. Szomorú.
Ugyanakkor Margit sírjánál és a kápolnánál is égő mécsesek, friss virág. Amikor megálltunk, énekeltünk, imádkoztunk, odagyűltek páran, figyeltek, semmi rossz szándékkal vagy bántó szóval, inkább a marslakóknak kijáró érdeklődéssel.
Mennyi alkalom tanúságtételre! Lassan már minden megnyilvánulásunk az. Egy mozdulatnyi ajtónyitás...

Mivel a gyerekeink egészen normálisan viselkedtek (mondjuk, a falnak indulástól őket is kemény szóval kellett visszaparancsolni, úgyhogy megértem én a nép lelkét :) és az idegemvezetést is aktív érdeklődéssel tűrték, ezért úgy döntöttünk, meghalljuk a sóhajtozást, hogy mennyien nem ettek még soha (!) vattacukrot (én sem), hát akkor jóvanna, essünk túl életünk első (és részemről egyetlen) vattacukrán. Kicsit undorítónak tűnt nekem, de nem kellett sokáig néznem és tartanom, mert fél pillanat alatt lepusztították, mint a sáskák az eperfa leveleit.
Szóval, vidám nap volt, és van  egy csomó jó képem.

2013. április 8., hétfő

A szívem vágya

Az én szívemnek a rejtett, titkos vágya, hogy azt a hat évet (vagy ki tudja, mennyit?) ami nekem hátra van még az ország tevőleges építéséből, már egy és ugyanazon munkahelyen tölthessem el. Ha ez megadatni látszik, akkor már boldogan kezdem el vagdosni a kilóméternyi centit.

Van azért még egy legleglegtitkosabb vágyam is, mert telhetetlen az ember: azt is szeretném, ha ez ráadásul egy épületen belül történhetne.

Na, ez már biztosan nem jön össze.

Ma, egy hét betegállomány után, arra mentem vissza, hogy költözünk. Nem ám csak úgy, épületen belül, egyik emeletről a másikra, vagy egyik irodából másik irodába, az már megy rutinszerűen, akár egy óra alatt is. Nem, most egy szép bérpalotából egy csúnya, szocreál irodaházba.Megint bedobozolni, aztán kidobozolni, új helyet megszokni, új szobatársakkal összecsiszolódni (mert a napfényes, szépen belakott magánzárkámnak annyi), új közlekedési útvonalakat tesztelni, új utat betanulni és egyáltalán, mindig-mindig érezni a bizonytalanságot, az időlegességet, a ki tudja, mit hoz a holnapot. Mert valahogy úgy van ez mifelénk, mint abban a zenés székes játékban, ahol mindig eggyel kevesebb lesz a szék; csuda tudja, miért, de amikor a végére érünk egy-egy költözködésnek, mindig azt vesszük észre, hogy megint kevesebben lettünk. Ja, életpályamodell...

Épp gondoltam, hogyha kitavaszodik, viszek be egy-két zöldet, hadd örüljenek, több napot kapnak, mint itthon... - de inkább holnaptól megint elkezdhetem hazahurcolni a sok holmit, amik, igazán nem értem, hogyan, de fogták magukat és szép sorban bemásztak. Mert a holmik már csak olyanok.

2013. április 4., csütörtök

Dupla depi

Na, most Mick nem fog örülni nekem. Keresem én a pozitív kicsengést, de valahogy most nem találok rá.

Elég, ha csak a világot nézem magam körül, ezt a töménytelen vízzel borított világot, emberek küzdelmét, nyomorúságát. (miközben nekem az a legnagyobb gondom, hogy tizenvalahány év után elkopott a mosogató csapja, és nem lehet a melegvizet beállítani - fura ellentét).

De azért itt van a depi egyik fele, már vasárnap óta bezárva a lakásba, fölborult életrenddel, csak úgy elfolyó napokkal, a vártnál-akartnál sokkal lassúbb javulással. Ha ez nem ok a fölkelni se akarok-depire, hát mi lenne az? Sürgősen ki kéne rángatni magamat belőle, mielőtt még komolyan vennném. Neki is lódulok a hétvégén a világnak, aztán meg hétfőtől dolgozni, hacsak vissza nem esem.

A depi másik fele kínálja magát, elég csak kinézni az ablakon, vagy még a szemetet levinni is három réteg göncöt kell magamra húzni. És azt mondta a Reisz András, hogy még elég sokáig esélyünk sincs a napsugaras lélekmelengetésre, de jobb ez így, mert
legalább lassul az olvadás. Igaza van. De akkor is depi, mint a féléves sarkvidéki tél.

Mrrrrrrr......................., sőt brrrrrrrrrrrrrrrrr..... és egyébként is.

2013. április 2., kedd

Életállapot-filozófia

Úgy gondolom, a kisebb betegségeket azért kapjuk, hogy olykor észrevegyük, amikor nincsenek, és tudjunk örülni annak az állapotnak. Mert egyébként azt olyan természetesnek vesszük.

Hogy a nagyobbakat miért - azon még gondolkodnom kell.

Szóval, már vasárnap óta csuromlázasan döglődöm itthon, minden kötelező kellékével együtt. Valószínűleg összefutottam egy, már menekülőben lévő vírussal, és jobb erőben volt, mint én, ami, persze, nem csoda. Hát, most kaptam pihenőt.

Pedig be vagyok oltva, de úgy lehet ezzel az oltással, mint a Fülig Jimmy pofonjaival: nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani. Vagyis mindig kimarad az oltásból egy kóbor vírus, ami aztán szabadon garázdálkodik.

És mit tehet az ember lánya, ha már végignézte a benti postája tartalmát is, hogy áll-e még a hivatal, és húzza az ágy, de aludni már nem tud - hát, elnyúlik a tévé előtt (kivételes pillanat az életemben!) És, amilyen szerencsém volt, az Ízőrzők egyik adását fogtam ki, nem tudom, friss-e vagy ismétlés volt, de ez mindegy is. Balatonakaliról szólt, és már el is döntöttem, hogy jövő tavasszal, mandulavirágzáskor el kell oda mennünk! És néztem örömmel, hogy milyen jóféle, falujukat szerető népek lakják azt a vidéket. Mint talán mindegyiket, ha az otthonukról beszélhetnek, ha a magukéval büszkélkednek.  És rájövök, hogy ezekből a falunyi, városnyi szeretetekből, büszkeségekből áll össze az ország...

Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...