A szívem vágya

Az én szívemnek a rejtett, titkos vágya, hogy azt a hat évet (vagy ki tudja, mennyit?) ami nekem hátra van még az ország tevőleges építéséből, már egy és ugyanazon munkahelyen tölthessem el. Ha ez megadatni látszik, akkor már boldogan kezdem el vagdosni a kilóméternyi centit.

Van azért még egy legleglegtitkosabb vágyam is, mert telhetetlen az ember: azt is szeretném, ha ez ráadásul egy épületen belül történhetne.

Na, ez már biztosan nem jön össze.

Ma, egy hét betegállomány után, arra mentem vissza, hogy költözünk. Nem ám csak úgy, épületen belül, egyik emeletről a másikra, vagy egyik irodából másik irodába, az már megy rutinszerűen, akár egy óra alatt is. Nem, most egy szép bérpalotából egy csúnya, szocreál irodaházba.Megint bedobozolni, aztán kidobozolni, új helyet megszokni, új szobatársakkal összecsiszolódni (mert a napfényes, szépen belakott magánzárkámnak annyi), új közlekedési útvonalakat tesztelni, új utat betanulni és egyáltalán, mindig-mindig érezni a bizonytalanságot, az időlegességet, a ki tudja, mit hoz a holnapot. Mert valahogy úgy van ez mifelénk, mint abban a zenés székes játékban, ahol mindig eggyel kevesebb lesz a szék; csuda tudja, miért, de amikor a végére érünk egy-egy költözködésnek, mindig azt vesszük észre, hogy megint kevesebben lettünk. Ja, életpályamodell...

Épp gondoltam, hogyha kitavaszodik, viszek be egy-két zöldet, hadd örüljenek, több napot kapnak, mint itthon... - de inkább holnaptól megint elkezdhetem hazahurcolni a sok holmit, amik, igazán nem értem, hogyan, de fogták magukat és szép sorban bemásztak. Mert a holmik már csak olyanok.