2016. január 24., vasárnap

Új kedvenc

Nem is értem, hogy maradhatott ki ez eddig az életemből! Ma megfőztem életem első sütőtök krémlevesét. Erre tényleg azt lehet mondani, hogy tökjó! :)
Elkészíteni meg teljesen egyszerű, és állítólag csupa vitamin. Amíg tart a tél, ezen fogok élni.

Hogy azért valami komolyabb is legyen, meg úgyis Magyar Kultúra Napja volt-van, akkor valami ahhoz illőt.

Nemrégen meghalt az egyik kis falu plébánosa. Látni akartam, megemlékeznek-e róla, és rámentem a község honlapjára. Bizony, már a napján kint volt a hír, szép képpel, méltatással, pedig hétvége volt. A cím így hangzott: Ehunyt a plébános úr.
Ó, gondoltam, biztos a kapkodás! Igaz, oldalt a hírek között is így szerepel, de majd hétfőn, ha észreveszik, kijavítják. Nem javították. Na, de ilyet, így hagyni!
Aztán, a hét vége felé, már fölkerült a hír a temetésről is, és a szöveg így kezdődött: Ehunyt plébánosunk temetése .....

Akkor döbbentem rá a valóságra. ez nem a másképp írom - másképp mondom angol nyelv, hanem a mi édes anyanyelvünk. Ahogy mondják, úgy is írják. És nagyon megmelegedett a szívem tőle ebben a honlapos, virtuális világban.

2016. január 22., péntek

Látványhó

Lopom a kifejezést az indextől, mert megtetszett :)

Lusta és fázós fotós kinézett tegnap reggel az ablakon (aztán lemerült a gépe, ezért nincs több hó). A fények igaziak, nem photoshop! És ez mind itt nekem, színes, szélesvásznúban, non-stop:




2016. január 17., vasárnap

Búcsú a 86-ostól



Amikor arra gondoltam, hogy írok erről, azt hittem, csak én fogom itt csöndben elsiratni. De aztán láttam, hogy a Facebook két napig tele volt képekkel, szinte a teljes útvonal összeállt belőlük, és nem egy írás is megjelent különböző oldalakon. Szóval, nemcsak nekem fog hiányozni.


Több mint harminc éven át kísérte, szolgálta az útjaimat, mert ilyen-olyan okokból elég sokat jártam Óbudára, volt, hogy heti rendszerességgel, a Batthyány térre lerohanásokat meg nem is számítva. Ideális járat volt, egy busszal le a hegyről, a Lánchídnál átszállás, és már mehettem is. Visszafele ugyanígy. Csak egy olyan helyzet volt, amikor nem szerettem: ha a Bocskai útnál/Kosztolányi téren a 212-esre vártam, és mindig a 86-os jött előbb, néha kettő is, mire az enyém. De egyébként..., egy biztos pont volt.

Elvették, mert ők nem jártak vele. Pedig még én is írtam, amikor véleményt kertek! Hiszen meg lehetett volna hagyni a számát az új járathoz, legfeljebb módosított útvonalon közlekedik. Akkor is lett volna morgás, de csak morgás és nem búcsú. Egyetlen biztató van: ahogy visszatért a semmiből az 56-os villamos is, hátha lesz még egyszer 86-os busz!
Kedden mentem vele utoljára, megsimogattam, amikor leszálltam, mondtam, hogy ne adja föl :)

Két képet lementettem:



Pénteken éjjel az óbudai végállomáson. Az utolsó napon, egész nap járt ez a nosztalgia Ikarus a vonalon, és ez tette az utolsó kört:


2016. január 14., csütörtök

Szívemben bomba van

- éneklik a régi slágerben, amit én a mai napon úgy dudorászhatnék "Házamban bomba van..." - de már nincs, mert elvitték.

Tényleg csak erre az egyetlen napra kellett kivennem szabadságot számos intézendő miatt, és ahogy időnként előkerültem valamelyik körömből, mindig éppen bombáztunk. Felújítás zajlik a házban, a legfelső szinten és a padlástérben is. Amikor délelőtt jöttem föl a lépcsőn, akkor jött lefelé a közös képviselő, és közben valakivel beszélt telefonon: most riasztottak, hogy gombát találtak a padláson...

Picit bizonytalan voltam, mit is mond, de úgy döntöttem, hogy gombáról beszél, mert a bomba itt, nálunk, hát az nem lehet. A gomba sem öröm, az egyik ismerős háznak a pincéjében volt, minden ott lévő holmit ki kellett dobniuk, elég macerás volt az egész, azért majd csak megoldjuk valahogy. De ehhez miért kellett riasztani a képviselőt, nem harap az a gomba és nem is terjed villámsebességgel? Azért mindenesetre rögtön elmondtam blogszomszédnak, hogy mi az újabb csapás.

Valamennyi idő múlva, amikor a következő futamból értem haza, azon ámultam el, hogy egyszerre értünk a ház elé a tűzszerészek nagy, zárt, feliratos autójával. Akkor vettem csak észre, hogy már a rendőrök is itt vannak. Akkor hát mégse gomba? Házamban bomba van...
Kiszállt két nagyon rokonszenves, megbízhatóságot sugárzó, terepszínű tűzszerész, a rendőrautóból pedig két fiatal rendőr. Előzékenyen bekódoltam az egész csapatot, és amíg átjöttünk a kerten, érdeklődtem, hogy kezdjük-e összekészíteni a túlélő csomagot. Mert, hát, innentől ők a parancsnokok. Csak annyit mondtak, hogy várjunk nyugodtan, majd közlik, mi a teendő.
Természetesen, rögtön berontottam blogszomszédhoz, mert együtt nyugodtabban várunk :)

Amíg azon döbbentünk, hogy hetven éve lakunk itt egy bombával (volt bombázás a környéken, a házat is érte, az egyik lakó meg is halt, amikor éppen fölment valamiért a pincéből) és gyorsan fejben összeállítottuk a kitelepítő csomagot, majd elindultam hazafelé, ők már jöttek is le, és - micsoda meglepetés! - megint belém futottak. Már visszük - mosolygott rám biztatóan az egyik tűzszerész - kész vagyunk. A rendőrök még maradtak, elkísértem őket a közös képviselőhöz, akinek hivatalosan is bejelentették, hogy megmenekültünk, nagyon köszöntük nekik, a munkások is lejöttek örülni, és vége volt.

Furcsa, hihetetlen, gyorsan pergő események, ránk zuhanó történelem 2016 januárjában.
Már ez se marad ki az életemből.
És nincs kép, nincs szelfi a bombával, mert amikor a valóság vesz körül, ezek jelentéktelenné válnak. Lehet, hogy van remény arra, hogy tudunk még a tényleges világban élni?

2016. január 11., hétfő

Ennek a télnek sose lesz vége

Lehet, hogy öregszem, de idén nagyon rosszul viselem a telet. Nem a hideget, azzal semmi bajom, hanem a sötétet, a csúszóst, a bizonytalanságot. Alapból azt, hogy sötétben megyek el, és sötétben jövök haza. Nem, valahogy ez most nem megy.
Úgy tartják, hogy az északi emberek közt sokkal több a depressziós, hát, megértem őket. Én már attól a gondolattól is depis leszek, hogy még csak január eleje van, és még legalább négy-öt hét, mire egy kicsit érzékelhető lesz, hogy végre kifelé mászunk. És addig még mennyi csúsz és mász!
Egyszerűen félek, és legszívesebben ki se mozdulnék márciusig. Az meg már jöjjön, gyorsan, gyorsan!

Minden elismerésem a teljesítménytúrázóké, akik ilyenkor is...! Bár ők legalább nem sötétben caplatnak hegynek föl, völgynek le, mint én a saját külön hegyemen, Azért nekem elég ez is. Már egész jó a szintidőm, tavaszra benevezhetek :)

2016. január 6., szerda

Vízkereszt napján


NAGY GÁSPÁR
Se út... se félelem...

Makacs szívünk
csak a reménynek
adja meg magát
bár tudván tudja
mily kockázatos ma
megint elindulni
Betlehem iránt.

Az úton végig katonák
tankoszlop aknazár...
és mennyi rágalom
szitok meg orv-halál
leselkedik most miránk
de ott az a csillag
riadt szívünkbe lát.

Mert ő is elindult egyszer
majd egy intésre megállt
a Hely fölött ragyogni
aztán már nincs tovább
se út... se félelem...
csak a szentséges éj ölén
dicsérni a végtelen csodát.

2016. január 4., hétfő

Visszatekintés? Előrenézés?


az is aki vagyok
s aki még nem vagyok
s aki lehettem volna.

Elterjedt szokás a blogvilágban, így, évváltáskor összegezni és készülni az újra. Ezt a két gondolatot számomra talán ez az idézet kapcsolja legjobban össze (Puszta Sándor: Fölajánlás).

2015 számomra a változások éve volt, és, sajnos, nem mondhatom, hogy bármelyik is jót hozott volna. Ez van, csinálni kell tovább mindent, aztán vagy jobb lesz, vagy nem.
Olvastam a napokban egy ízig-vérig mai, sikeres, harmincas nő évértékelését, ezzel zárja: "Legyen olyan évetek, amilyet szeretnétek! Ez csak döntés kérdése, én már tudom :)."

Aha. Tudod.
Sokmindent fogsz még tanulni. Valószínűleg én is.

Az viszont feltétlenül a tavalyi év javára írandó, hogy nem voltam beteg, ez igazi ajándék. És volt még ajándék sok. Apró és személyes, de őrizhető :)
Úgy látszik, most költői hangulatban vagyok, mert ehhez megint egy verssor ugrott be:
"kis hópelyhek az örömök,
szitáló, halk szirom-csodák,
rajtuk át Isten szól: jövök."

(Reményik Sándor: Csendes csodák)

És akkor helyben is vagyunk. Általában sikerült találkoznunk :-)


2016? Jelentős év lesz. És eggyel megint közelebb visz a nyugdíjhoz ;)
Különben meg nem foglalkozom vele, kínálja úgyis a feladatait.


Ma, estefelé, jöttem haza a hóesésben, és sikerült éppen egy egészen üres buszt elkapnom. Betelepedtem az első ülésre, és csak nézelődtem a még ünnepre kivilágított Andrássy úton, lestem a lámpák fényében szitáló hópihéket, az utcán siető embereket, és békesség volt.
Tudom, hogy félelem üli a világot, de én ezt a békességet szeretném őrizni magamban.




Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...