Nem, nem ennek a sokadik verziónak, ez szeptemberben még csak kétéves lesz, hanem úgy az egész nekiveselkedem a blogírásnak-állapotnak. Akkor éppen hétköznap volt, és egy kismedve bőrébe bújva hittem azt, hogy mindent el kell mesélni a világnak, ami velem történik. Az az első blog már meg sincs a világhálón, tulajdonképpen nem is bánom, hogy eltűnt.
Aztán lassan beletanultam ebbe a műfajba, és úgy vonultam ki egyre jobban a saját blogjaimból. Először még események is, aztán már csak gondolatok, versek, végül már csak a képek...
És egyre fogy a belső késztetés, hogy bármi személyeset a világ elé tárjak. Furcsa következménye a korlátlan lehetőségeknek és a nagy nyitottságnak, hogy - bár nem kis időnek kellett eltelnie - de sorra eljutunk ehhez az érzéshez.
Legutóbb pedig arra is rájöttem, hogy a képeket is sokkal egyszerűbben, látványosabban és lényegesen többeknek tudom megmutatni más oldalon, mint meghitt, kis blogomban.
Ami viszont kétségtelen ajándéka a blogolásnak: valóssá lett virtuális barátságok, őszinte emberi kapcsolatok.
Hogy milyen jövő vár erre a blogra, nem tudom. Már túl vagyok a szünetek és abbahagyomok kötelező fázisain is, már nem teszek mélyértelmű és örökérvényűnek gondolt kijelentéseket.
Egy biztos: ma kilenc éve kezdtem el :)
Meg akkor is, ha csak virtualis az ismeretseg, en orulok a talalkozasnak. Mar nem szeretnem, ha ez megszunne. Hianyoznal.
VálaszTörlésKöszönöm, Stali :)
VálaszTörlésBlogot írni olyan, mint kánikulában a Balaton-part. Nem muszáj hűsítőt venni a tóban, de ott van. A blog is. További kellemes munkálkodást! Hisz 9 éve ott van.
VálaszTörlés:-)
VálaszTörlésKöszönöm, Mick.
Egymást fertőzitek (Ágival) ezzel a "betegséggel", hogy abbahagyjátok? :-((
VálaszTörlésAzt hihetnénk, akkor hagyja abba az ember, amikor elfogyott a közlendője. Pedig nem. Túlságosan sok meg nem osztható gyűlik össze. (Nálam ez a helyzet.)
VálaszTörlésPontosan így érzem én is, ezt próbáltam itt leírni.
VálaszTörlés