Téli depi, ne má'!

Most egy kicsit dizájnt váltunk, hátha akkor minden szép és jó lesz. Meg vidám. Meg minden. Sehogyse tud ez az év belerázódni a rendes kerékvágásba, nem megy se neki, se nekem.
Ha ez egy énblog lenne (ááá, nem, dehogy!), akkor most leírnám, hogy ezmegaz. De nem az, tehát nem rémisztgetem az erősen fogyatkozó olvasótábort. Akár kiabálhatnék is, hogy hahó, van itt még valaki?

Furcsa módon aktuális fényképem sincs, amit mutogathatnék. Ilyen is ritkán van, de látszik belőle, hogy nemcsak a blogra nem jut időm. Viszont van sok-sok fényképem azoknak, akik nem csüggnek a naagy közös hálón, és így még nem láthatták a szentföldi képeimet. Most megnézhető egy igen megkeményített szívű válogatás, itt a fotóalbumban. Tervezem, hogy a képek mellé odaírom, melyik hol készült, addig kicsit fejtörő játék, de talán van, amire így is rá lehet jönni.

És igen, majd írok rendszeresen ide mindenféle érdekességeket a világról, ha már - azt akartam éppen írni, hogy valaki ismeretlen betett a blogjába olvasottként, most rámentem a linkért, és már mindenkit kiszedett - mert ennek a megtiszteltetésnek meg kell felelni, de akkor, szerencsére, már nem is kell megfelelni senkinek és semminek, csak legfeljebb mégiscsak folytatom a magam kedvére :)

Hogy azért kedv is legyen benne, egy álomfinomság receptje, az alapötlet a netről lopva, aztán kicsit a szájam ízéhez igazítva. Gyors, egyszerű, olcsó és nyammmm..., ahogy a nagy klasszikus szokta mondani :)

Készíts egy adagnyi tejbegrízt ( pohár tej, 1 evőkanál cukor (ízlés szerint), 1 csapott evőkanál gríz), ne betonkeménységű legyen, inkább hígabb. Amikor levetted a tűzhelyről, gyorsan reszelj le egy almát a nagylyukú reszelőn, kicsit hintsd meg fahéjjal, keverd össze, és erre a hideg, fahéjas, reszelt almára merd rá a forró tejbegrízt. Én általában együltömben az egészet...
Jó étvágyat, megyek is, összedobok egyet :)

Pedig

Pedig idén igazán írni is akarok a blogba, de most megint csak ahhoz van erőm, hogy pár képet bedobáljak egy múltheti reggelről. Ezekért a reggelekért éri meg pirkadatkor dolgozni menni. Itt aztán be is lehetne fejezni a napot, ennyi szépség elég rá :)

Ma reggel avagy gondolatok a szabadakaratról

Amikor ma reggel, úgy 3/4 9 körül, már úgy tűnt, hogy talán az utcánkból ki tudok jutni a főútvonalra, elindultam másodszor is dolgozni. Még nagyon kellett figyelni, de már lehetett az utcán járni. A terek és járdaszigetek miatt kockázatosnak tartott, megszokott útvonal helyett kieszeltem egy biztonságosabbnak véltet. A Ferenciek tere az jó lesz, az olyan nagy forgalmú, nem lehet, hogy ott ne lehessen közlekedni, ott lesz az utolsó átszállásom. Jó is volt ott, ahol leszálltam a buszról, de aztán kiderült, hogy a templomnál a díszburkolat egy merő jég. Ott álltam csapdába esve, amikor átértem oda. Először az úttest szélén próbálkoztam, de onnan muszáj volt följönni. A téren semmi kapaszkodási lehetőség az egy, járdaszéli lámpaoszlopon kívül, csak a jégpálya, amin egy lépést se. Közben láttam, hogy jön a busz, de esélyem se volt, hogy elvergődjek a megállóig. Csüggedt tekintettel néztem a buszsofőrre... igen... én is... oda ... veled... De a busz kiindult a megállóból.
Már azon járattam az eszemet, hogyan fogok egyáltalán szárazföldre jutni, a további útitervet majd azután. És akkor, láss csodát, a böhöm nagy régi autóbusz finoman, szépen megállt ott, ahol én, mint egy kétségbeesett hajótörött kapaszkodtam a lámpaoszlopba. Kinyitotta az ajtót és fölvett. Hálásan megköszöntem.
Két megállóval később, egy barom autós miatt nem tudott beállni a megállóba, ezért a botos bácsi nem tudott fölkapaszkodni. A fiatal sofőr kiszállt, elvezette a bácsit a középső ajtóig, segített neki felszállni, addigra már a buszon lévők közül föntről is segítettek.
Jó volt látni a jót.
Ennek  a sofőrnek is szabadakarata van, szabadakarata a jót választani.
Sokminden másképp lenne talán a mostani napokban is, ha ezt a szabadakaratot felelősen használnák és használták volna...

Vízkereszt ünnepén

Mindnyájan Krisztus-keresők,

a magas égre nézzetek...

(az ünnepi zsolozsma himnuszából)

Szépen illik a nap hangulatához. Ahogy a Betlehemi királyok verse emberközelbe hozza, meghitt, családi jelenetté teszi, ezek a sorok kitágítják, fölröpítik az égbe. Szeretem ezt az ünnepet. (Leszámítva, hogy munkanapként tették parancsolt ünneppé...)

2007-ben jártunk Kölnben. A kölni dómban őrzik a Háromkirályok ereklyéjét. Sajnos, nem saját fénykép, az akkori 2.1-es turistacsattogtató (első kis digitális gépem) hogy is bírta volna befogni a dóm égbe szökő külső-belső méreteit, színeinek ragyogását. De a belső memóriakártyán elhoztam magammal a pillanatot :)

Itt pedig el lehet olvasni az ereklyék történetét.

Ma este 21,17-kor írtam le először "hivatalosan" , hogy 2015.
Nem, nem dolgoztam, de mégis olyasmi, És nem is volt olyan furcsa leírni, mint az előzőt.
Most már csak meg kell szokni :)