Ma reggel avagy gondolatok a szabadakaratról

Amikor ma reggel, úgy 3/4 9 körül, már úgy tűnt, hogy talán az utcánkból ki tudok jutni a főútvonalra, elindultam másodszor is dolgozni. Még nagyon kellett figyelni, de már lehetett az utcán járni. A terek és járdaszigetek miatt kockázatosnak tartott, megszokott útvonal helyett kieszeltem egy biztonságosabbnak véltet. A Ferenciek tere az jó lesz, az olyan nagy forgalmú, nem lehet, hogy ott ne lehessen közlekedni, ott lesz az utolsó átszállásom. Jó is volt ott, ahol leszálltam a buszról, de aztán kiderült, hogy a templomnál a díszburkolat egy merő jég. Ott álltam csapdába esve, amikor átértem oda. Először az úttest szélén próbálkoztam, de onnan muszáj volt följönni. A téren semmi kapaszkodási lehetőség az egy, járdaszéli lámpaoszlopon kívül, csak a jégpálya, amin egy lépést se. Közben láttam, hogy jön a busz, de esélyem se volt, hogy elvergődjek a megállóig. Csüggedt tekintettel néztem a buszsofőrre... igen... én is... oda ... veled... De a busz kiindult a megállóból.
Már azon járattam az eszemet, hogyan fogok egyáltalán szárazföldre jutni, a további útitervet majd azután. És akkor, láss csodát, a böhöm nagy régi autóbusz finoman, szépen megállt ott, ahol én, mint egy kétségbeesett hajótörött kapaszkodtam a lámpaoszlopba. Kinyitotta az ajtót és fölvett. Hálásan megköszöntem.
Két megállóval később, egy barom autós miatt nem tudott beállni a megállóba, ezért a botos bácsi nem tudott fölkapaszkodni. A fiatal sofőr kiszállt, elvezette a bácsit a középső ajtóig, segített neki felszállni, addigra már a buszon lévők közül föntről is segítettek.
Jó volt látni a jót.
Ennek  a sofőrnek is szabadakarata van, szabadakarata a jót választani.
Sokminden másképp lenne talán a mostani napokban is, ha ezt a szabadakaratot felelősen használnák és használták volna...