2015. október 22., csütörtök

Milyen furcsa!

Szokás szerint korán induló munkanap, fejfájósan, nyűgösen, nagyon fáradtan. Már csak becsületből igyekszem bekúszni.
A Duna-parton az ég azért megérint mélykék színével, de, szerencsére, már jön is a villamos, csak éppen magamban elraktározni van időm a képet. Aztán megérkezem a térre, csak állok, nézek, és már nem is érzem az ólmos fáradtságot, mert puhán körülölel a hajnali köd, sejtelmes és csöndes minden. Békesség van és ámulat, imádság és hála, tágas tér és a magam kicsinysége benne.
Milyen furcsa, ha engedjük, hogy átjárjon a szépség, egészen erőre lehet kapni tőle!






Most láttam, hogy az egyik kolleganőm pedig a késői hazaút képeiből tett föl. Jó, hogy ezt az érzékenységet nem öli ki belőlünk semmi.

1 megjegyzés:

A vízállásról - nemcsak centiméterekben

Mostanában, a Duna rendkívül alacsony vízállása miatt naponta hallunk a víz "magasságáról", ez jelenleg 41 cm. Nagyon bánt azonba...