2016. február 27., szombat

Aki á-t mond

az b-t már nem is mondhat, mert menetközben eltiltja tőle a doktor úr, aki az oroszlán módra szépen kitátott szájban diagnosztizálja a vírusos gége- és hangszálgyulladást. Már ez se marad ki az életemből. Nem egy élmény, de túlélhető, telefonon mostanában ne keressetek.

De írni és mutogatni szabad, jöjjön hát egy kis családtörténet!

Apai ágon az ükszülők Selmecbányán éltek. Tizenkét gyermekükből hatan érték meg a felnőttkort, ők szétrajzottak az ország minden tájára, volt, aki egészen Nagyváradig ment és ott telepedett le. Dédszüleim Lőcsén éltek, a dédapa pénzügyi tisztviselő volt a Városházán (a vér nem válik vízzé! :) de amikor Trianon után nem tette le a hűségesküt a cseh kormányra, mennie kellett a négyből akkor már csak három élő gyermekével. Hónapokig vagonban laktak,ahogy a többi menekült, aztán a Mária Valéria-telep, végül pedig az Üllői úti "városi házak"-ban találtak otthonra.

De térjünk vissza Lőcsére, ahol békesség volt, nyugalom, és amire - az elbeszélések szerint - mindig az otthon örömével gondoltak vissza.
2009-ben, a kórus felvidéki útján jártunk ott. Nagynéném pontos eligazítása alapján megkerestem a Fő térhez közeli Zárda utcát és abban a házat. Egy másik világban talán most én is ott élnék...
Lehet, hogy ezért kaptam idehaza kárpótlásul a hegyet. Az én hegyemet...

A lőcsei Városházának "A fekete város" c. filmből is jól ismert épülete. 
Ottjártunkkor éppen tetőtől-talpig föl volt állványozva, a lábas része is teljesen leponyvázva.

Egy másik ismert részlet Lőcséről: a Fő téren a Thurzó-ház, 
a magyarországi reneszánsz építészet egyik szépsége.

És, íme a Zárda utca.

Ez lehetett a ház.

Itt pedig a kilátás az utca végéről. Tényleg jó lehetett Lőcsén élni.


4 megjegyzés:

Téli taliga

  Meghökkentő kép, így, nyár derekán, de nekem kedves. Szeretem a hangulatát, a meglátott pillanatot, elképzelem a csöndes, téli utcát e...