Sárkányfaj-vetemény

(avagy életkép szombaton délelőtt) 

- írja az emberekről Vörösmarty elég pesszimistán. (Én meg majdnem sárkányfogat írtam, de ez olyan Süsüs beütés lenne, igaz, az meg sárkányfű.)

Amióta felújították a Sparunkat, azóta már ott is üvegajtósak a tejes hűtőpultok.
Nem vagyok egy feltűnő, nagydarab ember, ez kétségtelen, de szuszogok, mozgok, élek, ami azért a vanottvalaki érzetét keltheti másokban, sőt, idén beújítottam egy  - még a fiataljaim közt is - általános tetszésre szert tevő, hosszú, sötétkék télikabátot, amivel már szinte látványosság számba megyek, különösen, ha elgondoljuk, hogy éppen egy decens piros műanyag bevásárlókosarat is viselek hozzá. Mindezen kinézetben, pont nyúlok be az ajtón, hogy joghurtokat vadásszak, miközben a mellettem álló nő teljes erővel tolja rá a nyújtott karomra az üvegajtót. Kedvesen szólok neki, hogy talán nem kéne, mire ő: Ja, nem láttam!
(Ez igazán olyan, önbecsülést növelő beszólás tud lenni a másik ember számára.)
Nem, véletlenül se azt mondja, hogy jaj, bocsánat, ugye, nem ütöttem meg, nagyon sajnálom, vagy valami ilyesmi közhely. Nem, ő van, és ez meghatározza a tudatát.

Kor- és kórtünet az úri negyedből.