Hát még én is?

Bizony, én is. Elcsábultam.

Már napok óta tele volt plakátozva a környék, hogy ma reggel 7-kor nyílik "az" áruház. Fontolgattam, hogy hazafelé majd benézek. Akik a metró felől jönnek, reggel már mesélték, hogy hivatalnokék - mivel a hivatali negyedről van szó - egymást tiporják, mert az áruház előtt a sátorban ingyen osztanak hotdogot és műanyag pohárban teát. Nevettünk.

Hazafelé csak elkanyarodtam arra. Még mindig osztogattak és nagyon sokan álltak ott. Gondoltam, hátha akkor bent kevesebben lesznek. Tévedtem.
Amikor az első tábla csokit betettem a kosárba, és előrébb haladva megláttam, mennyien állnak sorba a pénztárhoz, már veszve voltam, csapdába estem. Visszafele már nem lehetett menni. Ha muszáj, akkor, nosza, be még a kosárba egy kis ezmegazt. Elképedtem, mi minden volt ott! A paplantól a tévén és az akváriumon át a repülős bőröndig minden! Még őzikét is lehetett kapni a karácsonyfa alá. És vitték-vitték, mintha azokat is ingyen adták volna. Nem értettem. Lehet, hogy valaki csütörtökön, este fél hatkor döbben rá, hogy ő mindig is szeretett volna egy akváriumot? Vagy, hogy legyen otthon még egy tévé, ki tudja, mire lesz még jó?
Sokat hallani a mélyszegénységről. De, hogy van mélypazarlás is, az biztos.

Csak álltam és figyeltem az életet. Szertehagyott és elkószált gyerekek sírtak, frusztrált biztonsági őrök kiabáltak, és agyongyötört pénztárosok dolgoztak, mint a motolla. Jópáran meg - sorbanállás közben - arról beszélgettek, hogy ó, persze, már reggel is voltak itt, de még vesznek valamit.

Azért mértéktartó voltam, tudtam, hogy amit veszek, azt még átszállásokkal haza is kell hurcolni. Csak egynek nem tudtam ellenállni: az ajándékszatyornak, benne két félliteres üdítővel, meg egy kis csokival. Cipelhettem. Muszáj volt elfogadni, annyira akarták adni :)

De amikor kiléptem, a nagy papírtáskát szépen összehajtogattam és betettem a saját szatyromba. Nincs énnekem négy lábam, mint egy reklámtáblának.