Te úgyis szereted a villamosokat - mondta egyik ismerősöm a minap, és ez így is van, nem is hagytam ki ezt az alkalmat sem. Jó órát nézelődtem, fényképezgettem közöttük. Egyet viszont hősiesen megálltam: nem vettem a járattáblából, amit egyébként úgy vittek, mint a cukrot :)
A legnagyobb örömet pedig az jelentette, hogy egy kedves, régi ismerőssel is találkozhattam: a mi villamosunkkal! A 2624-es típusú volt az, amelyik nálunk járt föl-alá, bírva a hegyi vonal megpróbáltatásait is. A vezetők, mint régen a műkorcsolya pontozóbírók, úgy voltak beöltözve télen a vezetőülésben: bunda, nagy csizma. Nyáron meg a karral tekerhettükle az ablakot, a párkányon ott volt a kis fémtábla: Kihajolni veszélyes! A tenyérrel nyomható csengő pedig épp úgy szólt, mint az a versbeli...
Most mindez az emlék megelevenedett, jött is nézni a sok hegylakó, hozták a gyerekeiket, unokáikat, és meséltek, meséltek...
Mindenki kedves volt, segítőkész, udvarias, és örömmel mászkáltak a villamosparádén. Készséges békávésok magyaráztak műszaki tudnivalókat, históriát, melyik kocsi mikor is járt. Valóban ünnnep lett, percnyi megállás a bolond rohanásban.
Egy csomó fényképet is csináltam, érdemes végigfutni őket, már csak azért is, mert legtöbbjüket elmés címekkel láttam el :)
Kerestem a szürke "Mukit" a képek között, azután megtaláltam. :-))
VálaszTörlésA 70-es, 80-as években ugyanolyan típusú villamos járt a lakótelep mellett, ahol akkor laktunk, mint a kedvenc villamosod. Amire pedig azt írtad, hogy azt már nem ismerted, olyan is járt akkoriban felénk. Kifelé mentek, a város szélére. Most már ott is más kocsik járnak.
Egy Franciaországból érkező apáca tört magyarsággal olvasott fel egy szöveget. Nem tagadta meg önmagát, amikor így mondta: Víjamosz.
VálaszTörlésAz ott szaladgáló kicsik is egészen így :)
VálaszTörlés