Kalandtúra

Vidéken jártam ma, ott még szép is ez a ködös, nyirkos ősz, különösen a kandalló mellől bámulva kifele, közben kellemesen fanyar birsalmakompótot majszolgatva.



A kaland a hazaútban kezdődött. A házigazda, minden tiltakozásom ellenére, egy üveg helybeli, házi pálinkával bocsátott útra, mondván, jó, ha van itthon ilyen, meg tudom kínálni, aki hozzám jön. Megadtam magam, üveg be a hátizsákba, én pedig irány a buszmegálló.

Amikor fölszálltam és elhelyezkedtem, nyitom ki a hátizsákot, hogy betegyem a jegyvásárláshoz előkészített pénztárcát, de ahogy nyitom, intenzív pálinkaillat csap meg. Ajjaj, ez rosszul lett lezárva! - gondoltam, és igazam is volt, már a nedves foltot is megláttam a zsákban. Nosza, ki az üveget, félliteres, olyan régi szörpös (vagy inkább mai pálinkás? :) üveg fajta, műanyagkupakkal a tetején. Akarom rászorítani a kupakot, de csak forog-forog körbe, és amikor  már épp szorulna, ugrik egyet, és forog tovább. Hmmmm... Azért csak újra próbálom, de ekkor a kupak gondol egyet, és akkorát ugrik, hogy a földön köt ki az ülések közötti soron, úgy srégen, kicsit előrébb. Én meg ott ülök egy nyitott pálinkásüveggel, egyre erősebben terjengő illatban. Kezdenek fölfigyelni rá. Nem tehetem le az ülésre, de még a földre se, hogy elmenjek a kupakért, a rázkódó buszon nyomban fölborulna, és egy óra az út Pestig!
A túloldali, mellettem lévő ülésen egy fiatalasszony ül, segélykérően nézek rá, ugyan, venné már föl a kupakot, de megvetően néz vissza, látom a homlokára írva a gondolatait.

Három lehetőségem kínálkozik:
1. körbekínálom - ne csak szagolják, élvezzék is.
2. én iszogatom meg útközben hazáig, ezzel gátat vetve az áradó talponálló feelingnek.
3. mégiscsak becserkészem azt a kupakot!

Mindennel számot vetve, a harmadik megoldást választom: kezemben a nyitott, félliteres üveggel útra kelek, és izgalommal várom a kritikus pillanatot, amikor majd le kell hajolni a kupakért! Megkapaszkodni ugyanis nem tudok, mert a szabad kezemben az üveg van. Borzadállyal vegyes, megvető tekintetek kísérnek: "Na, meg akarta húzni, aztán hogy járt! Megérdemli, itt dülöngél." Ráadásul nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, mint a vadalma, mert velük ellentétben, átérzem a helyzet teljesen groteszk voltát, és arra gondolok, hogy  ha én ezt a klubban (és a blogban) elmesélem. Elvesztem, tudom.

A manőver sikerült, visszaaraszolok a helyemre. Onnantól Pestig a kezemben tartottam az - immár lezárt - üveget, mert, amint tudjuk, másképp nem biztonságos. Leszálláshoz készülődve sikerült egy kézzel felvennem a sálat, sapkát, hátizsákot, és az már igazán szóra sem érdemes, hogy az Árpád-hídtól hazáig bumliztam vele, ugyancsak kézben tartva.

Tanulság (mert az ebben a blogban mindig szeret lenni): Ne ítéljünk elhamarkodottan embertársunkról, mert lehet, hogy csak a kupakot keresi :)