Hétvégék

Mostanában valahogy úgy alakulnak a hétvégék, hogy fáradtabban vágok neki az új hétnek, mint ahogy befejeztem az igencsak húzós előzőt. Tudom, én tehetek róla, de azért mégsem.

Volt idő, amikor a mindenféle program és elfoglaltság föltöltött, teljesen kikapcsolt, de most inkább a (semmittevő) pihenésre vágyom, ami viszont - ha néha összejön -kiderül, hogy önmagában kevés.

Ez a hétvége elkezdődött már pénteken este fél 7-kor az ifjúsági csoporttal (az jó, azt szeretem, értelmes felnőtt fiatalokkal együtt lenni, de mert rendszeres, mégiscsak kötöttség), amit most szűkebbre kellett venni, hogy este 8-ra már, úgy ötvened magunkkal, mi is kint legyünk a budakeszi Kálvárián, fáklyás keresztutat járni. Hiába mondjuk, hogy a kereszténység nem érzelem és hangulat, mégis kellenek az ilyen élmények. Különösen az volt szinte megrendítő, hogy a XII. állomásnál, Jézus halálánál, lent a faluban (jó, városban), megszólalt a harang. Álltunk a hegytetőn az esti csöndben és számoltuk magunkban az óra ütését. És nem  akartuk elhinni, hogy ez most véletlen.
Hazaérés fél tizenegy tájban, lefekvés majdnem éjfél.

A szombat az operáé volt: az újonnan megnyílt Erkelben néztük meg a Don Giovannit, minden tekintetnben nagyszerű előadásban, 11-től fél háromig. Úgy vitte el a napot, ahogy volt, este meg a szokásos program, egy névnapi köszöntéssel megfejelve.

A vasárnap délelőtt az nem játszik pihenésileg, ráadásul ma tatottuk az elsőáldozók (az elsőáldozóim :) bemutatását, izgalom, készülődés előtte, megkönnyebbült, jó érzés utána. Ja, és holnap este 6-ra váratlan vendégek jelentkeztek be egy beszélgetésre, és mivel úgy esem haza akkorra a munkából, hát azt is ma kellett még előkészíteni.

Ennyi, holnap hétfő. De ezt nem sajnáltatásból mondom, mert hiányozna, ha nem így lenne. Csak lehet, hogy öregszem... :)
Vagy hétközben az a napi nyolc óra! Az van útban mindenképp.