Én mindig azt hiszem

Ha befejeződik valami, akkor annak örülök, hogy most már nyugalom lesz, csönd, feladat semmi, üldögélek a nagyfotelban, olvasok, olvasok, halk zene szól, teát szürcsölgetek, a plüss bernáthegyi szelíden mordul... És sosem. Azt hiszem, ez kódolva van belém. Most éppen arra készültem, hogyha ma kiosztjuk az éves rejtvény jutalmait, a héten megtartom az utolsó óráimat, a lomtalanításban kidobáltam, amik arra vártak, akkor aztán én leszek az itthonülő, fékezett habzású öregnéni! (Kac, kac - szokta volt mondani ilyenkor blog- és lakótársnő, nyugtával dicsérjük, - de úgysincs nyugta.)

Ehhez képest a múlt héten, kedden este, elmentünk Don Boscot köszönteni (élmény volt, kár lett volna lustaságból kihagyni), tegnap kórushangversenyre (hmmm..., ez nem a kórusoknak szólt), jövő héten egyik este egy vidéki futam a vonattal elérhető közelebbibe, szombaton meg csak két helyen kellene lennem egyszerre, de már sikerült összehangolni :)

És akkor az igáról még nem is beszéltünk, amit mindennap húzni kell.

Mégis így a jó.

Néhány kép Bosco Szent János ereklyéjének fogadásáról a Bazilikában (mondtam már, hogy a szaléziek az egyik kedvenc szerzetesrendem? :)

A koporsóban egy Don Boscot mintázó viaszfigura van, ami ereklyetartóként szolgál

Indulásra készül a fáklyás körmenet (végre egy körmenet, amin élet volt, lendület, öröm)

(Tudom, adós vagyok még egy útibeszámolóval is, majd meglesz az is, csak a képeket még nem sikerült albumba föltölteni. Aki megtalál az FB-n, ott megnézheti előlegbe.)