És megint Esztergom

Ritka az olyan év, hogy valami okból ne jutnék el Esztergomba. Szombaton pap- és diakónusszentelésen jártam ott. Az öt szentelendőből négyet személyesen is ismerek, meghívót is küldtek, autót is találtam, amelyik vitt-hozott, minden arra mutatott, hogy ott legyek. Szeretem ezt az ünnepet, az egyházmegye ünnepét.

Igaz, utoljára '76-ban voltam ott papszentelésen, ami akárhogy is nézzük, kis híján negyven év. Akkor csapatostul mentünk, buszon zsúfolódva, hiszen közülünk valót, velünk fölnőtt, nálam pár évvel idősebb társunkat szentelték. A mise után fölmászhattunk a közönség előtt akkor még meg nem nyitott, borzasztóan kanyargós 417 csigalépcsőn a Bazilika kupolájába - persze, vissza is kellett jönni ugyanott, de ez az egész nem jelentett problémát - és a kupola erkélyéről néztük a messzi világot és a Mária Valéria-híd roncsait.

Most, a szentelendők egyike a gimnáziumi padtársnőm fia volt.., a mise után pedig eszembe se jutott nekiindulni a lépcsőknek, (helikopteres mentést kellett volna kérni már valahol az alsó harmadában :), a körerkélyre való kimenetnek pedig még a gondolatától is szédülni kezdek. Viszont hazafelé átgurulhattunk a hídon, hogy onnan is ránézzünk a városra. Így változik a világ, no, meg talán én is. Vagyishogy öregszem?

De a szentelés ugyanúgy a szívemig ért. "Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned" - hangzik a szertartás egy mondata. Tegye teljessé, őrizze és áldja meg őket, ha már Neki adták az életüket!