Olyan furcsa

A fiatalságunk volt. Olyan, mintha mindegyikünk nagy, erős bátyja lenne, aki megvéd, akinek az oldalán mindig győz a jó. Élveztük a nagy bunyókat, idéztük a poénokat, és manapság is, ha a vasárnap délutáni kattintgatás közben valahol egyik filmjébe botlunk, hát, ott ragadunk előtte, ahogy velem is történt nemrég, és ki tudja hányadszor, újranéztem a "Kincs, ami nincs"-et.

Itthon feltétlen sztár volt, de népszerű a hazájában és Európában is. Mindezen közben megmaradt szerény, alázatos, szelíd embernek. A filmjeiben nem folyt vér és nem haltak meg, csak verekedtek és ütöttek, nagyokat :)

Nem az a furcsa, hogy meghalt, hanem az, hogy mivel a fiatalságunkat jelentette, megmaradt bennünk mindig fiatalnak. Akkor is, ha sok riportot láthattunk vele egyre idősödve. És most elment egy szép öregember... Mintha egy film volna ez is, aminek méltó, tiszta a vége.

De ha már Bud Spencerről beszélünk, nem hagyhatunk ki két nevet: egyikük a hűséges partner, Terence Hill; a másik pedig magyar hangja, Bujtor István. Ő tette még élőbbé, még hitelesebbé számunkra.

A régi rómaiak

Minap azon méláztam, hogy vajon a rómaiak hogyan használták a számítógépet (talán laptopot, tabletet inkább). Félkönyéken elfekve, ahogy étkeztek is?  Vagy inkább odaültek az alacsony asztalokhoz? Esetleg az átrium egy árnyas szegletében rendes széken ülve? Lehetett bármelyik.

Mindez, egyik hétköznap délután, a szaunává előlépett irodánkban jutott eszembe, ahol a gurulós széken elnyúlva módot próbálgattam. De ilyen székük nem volt a rómaiaknak!

Mert egyébként...

(Ui. A neten csak az nincs meg, amire nem tudsz jól rákérdezni :)

Persze, hogy foci!

Nem sikerült hat órára hazaérnem, így több élményben is részem lehetett. Egyrészt láthattam rengeteg, többségében frissen vásárolt focimezbe öltözött fiatalt, valamennyi idősebbet és gyereket is, ahogy a különböző terekre mentek együtt nézni a meccset. Úgy fél hét tájban megállapíthattam, hogy legfeljebb csak Szenteste ürülnek ki ennyire az utcák, mint most, a közvetítés idejére. Amikor pedig leszálltam a buszról, hirtelen óriási üvöltés csapott ki az ablakokból, erről sejtettem, hogy nagyon rosszul nem állhatunk, legalább egy magyar gólnak lennie kell. A többit már láttam is :)

És, bizony, tényleg! Hát, akkor ünnepeljünk, elő egy csokipudingot!

Dobjuk föl a nyarat!

Ha másképp nem, hát akkor saját magam fogom megtenni, mégpedig gondolattal, szóval és cselekedettel, amiket meg is osztok itt a kicsiny olvasótáborral. Ahhoz jött most kedvem, hogy visszaszokjak a blogírásba (igen, nemcsak a képezésbe, hanem az írásba is :). Nem ígérek mindennapit, de elfogadható gyakorisággal számolok be a csakazértis-nyárról. Lesz itt, kérem, kaland, izgalom, romantika, humor, olykor egy kis filózás, irodalom, - és azért, természetesen, képek is, tessék mellém szegődni!

Rögtön izgalommal indítunk. Reggel 3/4 6-kor, félkómában, a vászonnadrág élét igazgatva, kicsit megvasaltam három ujjamat is a hármas fokozatúra állított vasalóval. Utána azért csak 5-4-3 percig tartottam a hideg víz alá, mert egyszerűen eluntam. Onnantól az intenzív szopogatásos terápiát alkalmaztam, az is igen hatékony, csak nehéz közben öltözködni. Látszik még, fog is egy darabig, de az egész bekerült a nyár "túlélve" feliratú fiókjába.

Filó: mennyire foglyai vagyunk az időnek! Hajdan, csak úgy kimentünk a megállóba, és valamikor jött a busz. Most pontosan tudjuk, mikor fog jönni, és azt el kell érni. Jó lenne szabaddá válni ebből a kötöttségből, de már beleivódott percre beosztott életünkbe, és nem is biztos, hogy igazán ki akarunk bújni belőle.

Már régóta halogatva kulcsot kellett másoltatnom, ezért ma hazafelé jövet útba ejtettem a helyet, majd gyalog indultam tovább, és egyszer csak szembejőve - apja kezét elengedve - szélvészként süvít oda keresztlány tesója széles mosollyal, őszinte örömmel. Odaszaladt, hozzám bújt és jó volt az ő örömével magamhoz ölelni.

Ez a nyár is elkezdődött

Jelentem: tegnap délután, belga csokoládé és áfonyás joghurt néven elnyaltam idei első fagylaltomat. Mivel ez nem a reklám helye, a hely és a cukrászda mellékes, egyébként is vidéken volt. Aztán egy kicsit turistát játszottam, elvegyülve a bámészok között, és amikor a Naptól és a naptól elpilledve vonatra ültem, néztem az elsuhanó, szépséges, hegyek övezte tájat, két gondolat pihent bennem jólesően. (Vö. Megtanítottam hallgatni a lelkem. 131. zsoltár - kábé nyári program). Az egyik, egy fészbukra való szentimentális bejegyzés lehetne, hogy milyen szép ez az ország, a másik  meg, hogy nyáááár van, nyááár, kakukk!

Ennél sokkal többet nem is ígér, de majd időnként beszámolok róla, hiszen egy nyárból még akármi is lehet ilyen hosszú idő alatt.

És nyugi, a focira hazaértem :)

Az élet rohan, mi meg csak csavargunk

- a szegény blog pedig a partvonalról figyel. Holnap bezárom a az idén számomra nem létezett tanévet, aminek egyfelől jó volt a szabadsága, másfelől meg a nemlétezéséhez képest elég rendesen igénybe vett, de így legalább levezető edzésnek számított. Egyebekben meg próbálok lépést tartani a szabadon választott és a kötelező feladataimmal (ez utóbbiak mintha többen lennének, vagy mintha nyomasztóbbak volnának), és kezdem elhinni, hogy napokon belül kitör a nyáááár! Ami amúgy nem ígér semmit (igen, ez egy depressziós megjegyzés volt, itt a lehetősége rácáfolni. Nyár, hallod?).

A múlt szombaton Ráckevén jártunk, hogy egy városismereti túrát-játékot készítsünk elő potom 120 embernek, úgy tűnik, megoldható, mindenhol nagyon készségesek voltak, ahol bejelentkeztünk. Az elképzelés az, hogy a János vitézre fűzzük föl (sok lesz a gyerek), csak még óóórjásokat kellene találni, a törököket most kihagyhatjuk. Királylányból meg, azt hiszem, több jelentkező is lesz, mint amennyi kéne :)
Még jó, hogy két éve már jártam ott, így nem volt teljesen ismeretlen a terep, ezért most csak olyan képek jönnek, ahol akkor nem fordultunk meg:

János vitéz sírja a katolikus temetőben:

és, hogy a hangulat is meglegyen hozzá.

A Savoyai-kastély egy részlete - érdekes a kastély története, a hazai világi barokk építészet első épülete, amelyet az építtető, Savoyai Jenő herceg soha nem keresett fel. A közelben volt egy kis vadászkastélya is, ott időzött szívesen.

Békesség - így hívom most. Ha majd ott leszünk, akkor inkább úgy, hogy ... élet?

Jövő szombat megint egy vidéki város. Szóval, mégiscsak nyár?

Friss virágok

a kertből

és egy árokpartról

szóval, a zélet úgy nagyjából rendben van.