Legfontosabb... a jelen pillanat

Kis gyomorszorítással mentem be ma dolgozni, tudtam, hogy hívni fog egy ismeretlen, aki mással már kiabált és veszekedett, erre megadták neki az én számomat, és most majd rajtam fogja számonkérni "a" hivatal összes mulasztását. Pedig ebben az ügyben olyan ártatlan vagyok, mint egy ma született állami tisztviselő. Dehát pár hónapja, egyszer, már elküldtek kommunikációs tréningre is, állni kell az ilyet is.

Valamikor délelőtt csöng a telefon, férfihang, be sem mutatkozik, mond egy nevet, hogy kit keres, egészen mást, mint az enyém. Kedvesen elmondom neki, hogy itt ilyen nem dolgozik, majd adok egy telefonszámot, hogy ott próbálkozzon. Kisvártatva újra hív, azt mondták neki, ezzel a témával mi foglalkozunk, visszairányították. Készségesen igyekszem segíteni, hogy kinyomozzuk, akit keres, még azt is vállalom, hogy fölírom a számát, és visszahívom, ha megtudom, hol érheti el az illetőt. Nem találom, de becsületből visszahívom, adnék neki egy újabb telefonszámot, de nem veszi föl. Alig pár perc, újra ő hív, már megismerem, beletörődően üdvözlöm. Közli, hogy rossz nevet írt föl, de a szám jó volt, őneki velem kell beszélnie! (Ajjaj, ez az én emberem! - ugrik be rögtön.)
- Parancsoljon, miben segíthetek?  - kérdem már tízpercnyi jó ismerősként. (Na, most ordíts, ha akarsz még!)
- Azt szeretném megkérdezni... - és megbeszéljük szépen, nyugodtan a gondját, még azt is megengedhetem magamnak, hogy az egyik kérdésére azt válaszoljam, ne haragudjon, de erről nem kívánok önnek felvilágosítást adni. Oké, értem - feleli és elköszönünk békességben.

Persze, szerencsém volt ezzel a megelőző, feszültségoldó közjátékkal, mert ha egyből rám ront, hát tarthatom félméterre a telefont. És ha sietősen, unottan lerázom, aztán mégis rámtalál?

Második gondolatként ez az idézet ugrott be:
Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat, legfontosabb embere, akivel most kell leülnöd beszélgetni. Legfontosabb tette a szeretet.” (Eckhart mester, XIV. sz.)

Néha bejön :)