Dobjuk föl a nyarat!

Ha másképp nem, hát akkor saját magam fogom megtenni, mégpedig gondolattal, szóval és cselekedettel, amiket meg is osztok itt a kicsiny olvasótáborral. Ahhoz jött most kedvem, hogy visszaszokjak a blogírásba (igen, nemcsak a képezésbe, hanem az írásba is :). Nem ígérek mindennapit, de elfogadható gyakorisággal számolok be a csakazértis-nyárról. Lesz itt, kérem, kaland, izgalom, romantika, humor, olykor egy kis filózás, irodalom, - és azért, természetesen, képek is, tessék mellém szegődni!

Rögtön izgalommal indítunk. Reggel 3/4 6-kor, félkómában, a vászonnadrág élét igazgatva, kicsit megvasaltam három ujjamat is a hármas fokozatúra állított vasalóval. Utána azért csak 5-4-3 percig tartottam a hideg víz alá, mert egyszerűen eluntam. Onnantól az intenzív szopogatásos terápiát alkalmaztam, az is igen hatékony, csak nehéz közben öltözködni. Látszik még, fog is egy darabig, de az egész bekerült a nyár "túlélve" feliratú fiókjába.

Filó: mennyire foglyai vagyunk az időnek! Hajdan, csak úgy kimentünk a megállóba, és valamikor jött a busz. Most pontosan tudjuk, mikor fog jönni, és azt el kell érni. Jó lenne szabaddá válni ebből a kötöttségből, de már beleivódott percre beosztott életünkbe, és nem is biztos, hogy igazán ki akarunk bújni belőle.

Már régóta halogatva kulcsot kellett másoltatnom, ezért ma hazafelé jövet útba ejtettem a helyet, majd gyalog indultam tovább, és egyszer csak szembejőve - apja kezét elengedve - szélvészként süvít oda keresztlány tesója széles mosollyal, őszinte örömmel. Odaszaladt, hozzám bújt és jó volt az ő örömével magamhoz ölelni.