2013. július 21., vasárnap

Verecke híres útján

(Nyári sorozat 3.)

Ha Kárpátalja, akkor nem maradhat ki a Vereckei-hágó, nem szabad anélkül eljönni onnan. Meghatározó élménye az ottani útnak.

Kárpátaljára is a kórussal mentünk. Nehéz lenne röviden összefoglalni, mit is adott az az út. Nem is próbálkozom vele, inkább beteszek három idézetet az akkori, friss beszámolókból. A többit elmondják a képek, amik itt tekinthetők meg.

Hazajöttünk szerencsésen, minden baj nélkül, és már negyven emberrel több van, aki biztat mindenkit, hogy nem kell félni Kárpátaljára menni! Persze, egyedül, előkészítetlenül nem szabad, ez még nem turistaútvonal, és jó, ha egy összeszokott társaság van, amelyik testben-lélekben megedződött már és bírja a gyűrődést.

Ha emberre, tájra, gondolatra nyitott szívvel tudunk lenni, akkor nagy élmény, ha folyton összehasonlítunk, akkor keserves út.  Hogy mit jelent ez a látogatás magyarságunkban, saját - egyre romlónak tartott - életünk megbecsülésében, arról majd később részletesen.

Amiért már önmagában is érdemes volt elmenni: ahol Árpád megállt, a Vereckei-hágó. Igaza volt, mi is beleszerettünk ebbe a földbe múlhatatlanul.
És öröm volt a szolgálat is, adott öröm, de talán több volt benne, amit kaptunk.
Furcsa volt ez a nyár, megint otthonról jöttem haza.



Verecke híres útján
Ez volt az egyetlen, amit úgy igazán megjegyeztünk a programból, vártunk rá, készültünk, mégis maga a hely és az a délelőtt minden várakozásunkat és elképzelésünket felülmúlta.

Ha Ungvárt és Munkácsot megnézzük, akkor jószerivel már inkább csak természeti látnivalók maradnak. A Vereckei-hágó önmagában ezek közül sem kiemelkedő, elsősorban szimbolikus jelentőséggel bír a számunkra. Fontos átjáró volt valamikor, a Keleti-Beszkideket és a Máramarosi-havasokat köti össze 860 méter magasban. Ma már közlekedési útként egyáltalán nem szolgál, jobbára csak a magyar turisták keresik föl, egyre növekvő számban. Munkácstól mintegy 80 km-re van. Az út, ahogy hagyjuk el a lakott részt, egyre rosszabb, jó busz és biztoskezű, jó sofőr kell hozzá, szerencsére, nekünk mind a kettő megvolt. Ahogy haladunk fölfelé, keskeny, meredek, kanyargós szerpentin vezet, még jó, hogy nincs forgalom, a busz mellett nehezen férne el másik jármű. A táj viszont egyre szebb lesz. Már majdnem fönt, egy ponton platóvá szélesedik az út, meg tud állni a busz, muszáj is neki, mert onnan már csak az ösvény és a rét. A látvány teljesen szürreális: egy - nyilván emlékműt képező - tank; a hegyi pásztor szobra, amelynek kezéből kitörték a havasi kürtöt és akit először szegényt, katonának néztünk és csak az útikönyvnek hittük el, hogy nem az; egy, építkezés közben félbemaradt motel kísértetháza és egy buszmegálló jelzőtáblája! Valahogy az egész egy Rejtő-könyvbe illenék. A táj viszont érintetlen és elvadultságában magával ragadó. Megyünk fölfele a réten át a gerincre, vadvirágok tucatjai pompáznak, az értők sorolják is: encián meg a többi sosem látott kincs. Ahogy fölérünk a hágó tetejére (idén mennyi hegy tetejéről nézhettem szét!) kitárul a világ és elakad a szavunk! Biztosak vagyunk benne, hogy Árpád és népe is így állhatott meg egykor az új hazát megpillantva. Nincs szavunk és nem lehet betelni a látvánnyal, valóban a Feszty-körkép elevenedik meg előttünk. Talán a képek visszaadnak valamit, de a csordultig telt szívet nem lehet albumba föltölteni.

Jó kilométeres út vezet a hágó legmagasabb pontjára, az emlékmű torzójához. A millenniumra kezdték el építeni a magyarok (a mostanira), egy hatalmas fenyőt formázott volna, de olyan lett, mint a Déva vára, amit építettek, mindjárt le kellett bontani, egy ideig ment ez az építem-nem hagyom huzakodás, az erősebb győzött, csak a talapzat áll. Talán jobban is illik így a tájba.

Szentmiséhez készülődünk, a harmadéves egri kispap, Ibrányból való, az atya hozta el magával, fölcipelt mindent, amit kellett. Fúj a szél a hegyen, elviszi a hangunk, lobog a hajunk, a ruhánk és lobog a szívünk is. Közben öten érkeznek, csöndben letelepednek mögénk, aztán a Miatyánknál egyszerre csak beállnak a körbe és együtt mondják velünk.

Befejezésre a Boldogasszony, Anyánkat úgy énekeljük, ahogy itthon szoktuk: Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! A második versszak után viszont már úgy, ahogy előző este Munkácson tanultuk a helybeliektől: Kárpátaljáról, édes hazánkról... Sándor, a munkácsi fiatalember, aki ebben a két napban a kísérőnk, megtörli a szemét; közülünk van, aki már nem is törölgeti a magáét. Utána a Himnusz, természetesen, és az utána beálló csöndben István halkan, mintegy magának, elkezdi mondani: Őseinket felhozád Kárpát szent bércére... Előbb egy hang kapcsolódik bele, aztán még egy, a másik és már mondjuk mind végig, az egész verset.

A meghatottság pillanatai elmúlnak, megismerkedünk az "idegenekkel", ők is Pestről valók. Meg is kérjük őket csoportkép készítésre, mert anélkül nincs ilyen hely és út, vagy nyolc fényképezőgépet a nyakukba akasztunk, megpróbálunk összerendeződni, ez már nevetés, ugratás, élet. Utána még egy meghitt pillanat, nyugdíjas operaénekesnő kórustársunk elénekli Kodály Esti dalát, most végre kieresztheti a hangját (nagy áldozat operaénekesnek kórusban lenni), szárnyal a dal át a hegyeken, mégis bensőségességével érint meg.

Lefelé indulunk, az út lankásabbá válik, fenyők szegélyezik: Gyorsan, László atyának csináljunk egy képet , hiszen ez majdnem Erdély! - mondják többen is, kattognak a fényképezőgépek, kap majd egy csomó fenyőt, és a szívünkben összeölelkezik Kárpátalja,  Erdély, Magyarország, anélkül, hogy bármit is megfogalmaznánk. Akár már haza is indulhatnánk, a többi már csak ráadás.


A Sipot-vízesésnél jártunk, ami Kárpátalja két vízesése közül a szebbik. Négykilométeres, nagyon hangulatos, kicsit emelkedő erdei úton lehet odajutni, végig a patak mentén, aztán egyszerre csak szembe találjuk magunkat a vízeséssel. És nyár van, jólesik az erdő hűvöse, nyugtató a patak csobogása, lenyűgőző a vízesés fehér zuhataga, hullik ránk a vízpermet, nevetünk, a fiúk a kezüket nyújtják a csúszós köveken, mögöttünk maradnak a gondok, a holnap, minden, csak örülünk a percnek. Aztán ugyanazon az úton visszaballagunk a buszhoz, jó most beülni a váratlan kirándulás után és egyáltalán nem érezzük úgy, hogy külföldön vagyunk.


(A következő részben vagy hazajövünk, vagy a tengerbe vetjük magunkat, vagy nem tudom :)

4 megjegyzés:

  1. "...a csordultig telt szívet nem lehet albumba föltölteni."
    De át tudod adni.

    VálaszTörlés
  2. Örülök, ha érződik belőle :)

    VálaszTörlés
  3. Az emlékműig nem jutottam el, de apám szülőhelyének tábláját láttam, amikor Huszt alatt vitt a busz.
    És igen, remekül ott tudtam most lenni - Veletek.

    VálaszTörlés
  4. Mi is csak néztük a buszból, hogy Husztnak romvára már megközelíthetetlen és szinte alig látszik ki a bozótból.

    VálaszTörlés

Aki zarándokol

Aki zarándokol Aki zarándokol, nem rohan. Aki zarándokol, nem menekül. Aki zarándokol, nem menetel. Aki zarándokol, nem túrázik. ...