Csak a rohanás

Tegnap estefelé, amikor pár percig úgy érződött, hogy a délutáni zivatar kicsit elviselhetővé tette az életet, járni támadt kedvem, és elballagtam a távolabbi plázába. Körbenézelődtem, gyorsan beleszerettem két fonott dobozba, tetővel (muszáj lesz visszamenni), és bevásároltam, amiket amúgy is akartam. Végül a -1. szinten, egy pamlagon üldögélve, a kis okoson megnéztem, mikor jön a hazafele tartó busz. Az óra 31-et mutatott, a busz pedig 34-kor jött. Hát, akkor hajrá! - mondtam magamnak és elkezdtem teperni, mint állat. Föl a mozgólépcsőn (jaj, méér ilyen lassú!), át az előtéren, kitörve az oldalajtón, mert az közelebb esik a buszmegállóhoz. Még épp láthattam, ahogy a busz becsukja az ajtókat (tudom, a sofőr - igényesek kedvéért :), és elindul a megállóból.

Lerogytam a napsütéstől még kellemesen meleg kőpárkányra, kapkodtam a levegőt és mélyen elgondolkoztam, volt rá még tíz percem. Vajon miért vált vérünkké, önkéntelen belső késztetéssé a rohanás? Nem kellett időre érnem sehova, jóleső hűs volt benn, nem volt semmi bajom, nem voltam éhes, nem bántott senki, hát, miért nem az volt a gondolatom, hogy jó, ez a busz hadd menjen el, majd szép kényelmesen kimegyek a következőhöz. Tudtam, hogy nem az utolsó megy el. Addig bámészkodtam volna, vagy játszom egy freeflow-t vagy wifizek. De nem,  nekem azt el kellett érni, mintha valamiről lemaradnék különben.
Nagy tanulság volt.

Persze, késhetett volna két percet a busz a város felől, ahogy sokszor szokott is, és akkor most itt állnék tanulság nélkül :)