Amikor ennyi is sok

Délután, 35 fokban, mászom el a fogorvostól, agyoninjekciózva, meggyötörten, botorkálok le a buszmegállóhoz, látom, ahogy elmegy a busz, dehát senki nem állt a megállóban, igaza volt. Lerogyok a finom, meleg kőpárkányra és várok türelmesen, sokat. Föntről egyszerre tűnik föl az ott megálló másik, égszínkék busz és mögötte a villamospótlónak nevezett ócska, az enyém. Igyekszem hátra, hátha beáll másodiknak, ott legyek, mire kell. De azt látom, mintha egyáltalán nem lenne szándékában beállni. Kétségbeesetten integetek, itt vagyok, én is, én is, engem vigyen föl a padlásra! A sofőr visszaint, és kanyarban előre bökdös, hogy majd ott...
Nézek a megállótáblákra, hogy mutassam neki, itt a helye, de valóban nem látom az én buszom jelzését! Csütörtökön még megállt itt, ma, hétfőn, már nem. A busz ezalatt vidáman elhúz. Én vártam ott rá egyedül, mi lett volna, ha kinyitja az ajtót és fölvesz? Utána legfeljebb elmagyarázza, hogy nem tetszik tudni, hogy már nem állunk meg itt? Egy apró gesztus a rekkenő hőségben. De ő integet és mutogat. Szinte elsírom magamat, eddig vitézül bírtam mindent, de ez most letaglózott, kész, föladom, nincs tovább. Előre kell menni egy megállót, lámpákon, széles zebrákon át, aztán a tűző napon álldigálva várni, újra sokat, mert a hegyen ritkán jár a busz, ezt a sofőr éppen olyan jól tudta.

Furcsa módon, nagyon tud fájni a kiszolgáltatottság. Jobban, mint a kezelt fogam, mert az legalább el volt zsibbadva.