Hogy is maradhatna ki Erdély? Meglepő módon, mivel nincs ottani rokonságunk, sok-sok évtizednek kellett eltelnie ahhoz, mire 2006-ban, egy baráti társasággal, először eljutottam Erdélybe. Olyan volt az egész út, mint a címben idézett Babits-verssor, fázó lelkemre gyöngyös takaró.
Brassóig mentünk vonattal, és onnantól autóval kóboroltuk be Háromszéket, abból is a kézdi-orbai széket. Az ismertebb helyek, ahol a rövid pár nap alatt megfordultunk: Kézdivásárhely, a ma is meglévő udvarterek és Gábor Áron városa, Zágon, a Wass Albert-regényekből ismert Komandó, Gelence világörökséges temploma, Kovászna borvizes forrásai és az Ojtozi-tető.
Két részlet emlékidézőül az akkori friss beszámolókból: az összegzés, és egy falu, amit az előbb nem soroltam föl.
"Háromszékből nem lehet üres kézzel és egész szívvel hazajönni. Az elsőt megtöltik minden jóval, a másiknak a fele pedig biztosan ott marad. Rabul ejti Erdély, újra meg újra vissza kell menni érte, hiszen őrzik a kincsek: a hegyek, a patak csörgése, a fenyők illata, az ízek, a szó gyönyörűsége, a mindig nyitva lévő kapuk, - minden, amitől az idegenként érkező is hazára talál. De ez a táj nem csupán érzelem, hangulat és bennünk rögzült sztereotípiák, hanem kemény élet, szikár emberek, hihetetlen élniakarás. Megerősödés emberségben, hitben, magyarságban. És persze, sok-sok nevetés - kacagás, ahogy ők mondják - hiszen ki kell nevetni az életet, hogy bírni tudjuk."
(Nota bene: azóta se jutottam vissza.)
Kicsi falu nagy szülötte
Csomakörösön jártunk, a többit mondanom se kell.
Ez a falu olyan, amilyennek én egész Háromszéket képzeltem. Kicsi falu, poros utakkal, régi házakkal, a hegynek szaladó utcákkal, öreg székelykapukkal és csönddel. Délidőben értünk oda, teljesen az Ég a napmelegtől a kopár szik sarja-hangulatban, ahol mi voltunk a tikkadt szöcskenyáj.
Mégis megfogott ez a pár háznyi falu. Innen valóban el lehetett indulni, hiszen ebben a falucskában csak két dolgot lehetett kezdeni: vagy egy életen át ittmaradni, vagy pedig elmenni a világba. Hatalmas utat tett meg Körösi Csoma Sándor. Honnan volt ereje, hite, kitartása hozzá, nem tudom. Nem vágyott-e vissza ide, a hegyek közé?
Őrzik az emlékét, büszkék rá. Idős férfi jött kinyitni a házat, keresnünk se kellett, elindult, amint látta megállni az autót. Tudta, hogy ebbe a csöppnyi faluba másért nem jöhetnek. Ahogy beszélt róla, az eddig számomra térben és időben oly távoli ember élő lett, ismerős, aki mintha most indulna el, hogy bölcsőjét keresse a magyarnak, ahogy az távoli sírfeliratán áll. Odabent a házban sok-sok nemzetiszín szalagos koszorú, iskoláktól, mindenhonnan, gyakoriak a vendégek, bár amíg ott voltunk, még csak át se ment egy autó se a falun.
Ez is Erdély egyik arca, a húnyt szemünk mögötti arc, amikor a múltat akarjuk látni.
„Ott jártam” köszönöm. Körösi csoma rákészült a nélkülözésekre. Bécsi tanulmányai során pl. a földön aludt, hogy szokja a maximális puritánságot.
VálaszTörlésKellett is, mert a Himalájában pl. jak-vajjal itták a teát.
Igen, akkor én is utánanéztem az életének, nagyon kemény, nagytudású ember volt.
VálaszTörlésLegalább hatodszorra jövök vissza, hogy elolvashassam ezt a Babits-sort. Született költő.
VálaszTörlésÉs persze a te bejegyzésedért, mert a bővített változat után is érdekes.
Mick, akkor dőzsöltek, ha jak-vajjal itták. Olvastam, hogy K.Csoma cellájában egy téglából rakott alacsony kályhafélét kellett befűteni és azon aludni. De füstölt, ezt nem bírta szegény, inkább hidegben kuporogva dolgozott.
Persze, azért elég komisz íze lehetett, mint a kumisznak.
VálaszTörlésMick, a kumisz nagyon finom! Mongóliában ittam, a szállodában az volt az üdvözlőital.
VálaszTörlésKlári, gondolom rákerestél már az egész versre is (Húnyt szemmel), mert az is szép, nemcsak ez a sor. Nincs se jak-vajas, se kumiszos tapasztalatom, de nem is igazán vágyom rá.
VálaszTörlésKriszta, persze. Csakhogy én így halmozom az élvezeteket. :)
VálaszTörlés