(Nyári sorozat 6. befejező rész)
2007-ben gondoltunk egy merészet, és Árpádházi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmából az ő élete helyszíneinek felkeresését vettük a fejünkbe. Igazi, téli, nagyasztalon a térkép fölé könyökölő tervezgetés volt ez, sok utánaolvasással. Így tudtam meg, hogy Wartburg ismert várán kívül Marburg is fontos városa volt, itt élt abban a négy évben, amikor elhagyta a várat.
A fő pontok így már meg is voltak: Eisenach-Wartburg-Marburg.
Erre már csak, mint egy láncra kellett fölfűzni a többi szemet: útba essen, lehetőség szerint köze legyen a magyarsághoz, érdekes, szép legyen és eddig még nem jártunk ott :)
Az első állomás Passau volt, ahol Gizella királyné sírja előtt tisztelegtünk. A város barátságos, virágos, középkori és barokk szép arcát mutatta (fájt is a szívem érte a mostani árvízkor). Egyből egy, úgy döntöttem, ez a legszebb város, ahol eddig jártunk :)
Estére Regensburgba értünk, ahol a másnap délelőttöt is töltöttük. Föl is került nálam a dobogó felső fokára, őrzi is a helyét mindmáig.
Tovább Eisenach, az "itt állt" városa, mindennek már csak a helyét tudják mutatni. Kíváncsi is voltam rá, mert még NDK-s korában jártam ott, vajon mit változott. (Mentalitásában semmit.) Akkor még mélyen hallgattak Szent Erzsébetről, most már büszkék rá, de átestek a ló másik oldalára, Thüringiai Erzsébetként emlegetik, mintha közünk se lenne hozzá.
Wartburg vára... - ha várkisasszony lennék, csakis ilyen várban szeretnék élni!
Fulda - a német egyház bölcsője, itt temették el az ő Szent Gellértjüket, Szent Bonifác püspököt.
Marburg, ugyancsak Erzsébet városa, és megint Babits:
Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.
(Messze, messze)
Biztos, hogy erről a városról írta!
Egy nagy iramodással Köln, viharos, hideg szél, szakadó eső. Köln kőcsipkéi helyett egy söröző melegében voltunk kénytelenek eltölteni a városra szabott időt, de ez is egy nyári utazás kötelező kellékei közé tartozik :)
Aztán a szív városa: Aachen. Nem, nem szép, mégis megfogott, hangulata, levegője, történelme van. Történelmét Nagy Károly jelenti, akiről akkoriban egy nagyon jó filmet is láttam, közel került hozzám, nekünk pedig Szent István, Imre és László ereklyéi vannak a dóm magyar kápolnájában, amit Nagy Lajos király alakíttatott ki, aki sokféle módon és bőkezűen gondoskodott a magyar zarándokokról. A Szent István kora óta tartó nemzeti zarándoklatok csak II. József tiltó rendeletével szűntek meg, mi most visszaloptunk oda egy kicsit.
Végül visszaútban Augsburg, csak egy röpke körbefutásra (Lech-mező, nesze nekünk!), és befejezésül Altötting, a bajorok ősi Mária-kegyhelye, csöndességével, meghittségével, sokak imádságával átszőtt áhítatával.
Történt mindez 2007 júniusában, ez nem kórusos, hanem egyházközségi zarándoklat volt, meg is töltöttünk egy egész autóbuszt. Ha szépet álmodom, valahol ott járok újra.
A képeket föltöltöttem sorjában albumokba, vissza-visszatérve lehet nézgelődni.
Aki pedig még nem fáradt el az olvasásban, a regensburgi élményeket olvashatja el most vagy inkább majd egy másik alkalommal:
Építem Isten templomát
Az egyszeri történet szerint megkérdeznek három kőfaragót. Kérdik az elsőt:
- Hát te mit csinálsz?
- Pénzt keresek, hogy el tudjam tartani a családomat.
Fölteszik a kérdést a másodiknak.
- Faragom a követ, ez a mesterségem.
Megkérdezik a harmadiktól is:
- És te mit csinálsz?
- Építem Isten templomát.
Ilyen emberek építhették a regensburgi dómot. Lenyűgöző látvány, akár, ha az alkonyi Nap sugarai vonják fénybe, akár, amikor a reggeli napfény játszik rajta. A szűk óvárosi utcából kiérve a térre, egyszerre magasodott a szemünk elé égbeszökő tornyaival, kőcsipkéivel, impozáns méretével. Semminek érzed magadat mellette, mégis fölemel, égbe röpít.
- Te itt fogsz misézni? – kérdeztük káplán atyát, aki maga is alig tudta ezt elhinni. Érthetetlen módon, ritka kiváltságban volt részünk, az idegenvezető is mondta, nem is emlékszik olyanra, hogy zarándokcsoportjaik bármikor is a dómban tarthatták volna a szentmisét, kijelölik nekik a város egyik templomát, jut belőle bőven, több mint háromszázat számlálnak. Mi pedig a dómba mehettünk, igaz, hogy szombat reggel nyolcra, de nagyon megérte a koránkelést. Ez a templom egyébként, ahol a mostani pápa hosszú éveken keresztül szolgált teológiai tanár korában.
Pénteken – vagyis az első nap – kora este érkeztünk meg Regensburgba, azaz fölfelé haladtunk a Duna mentén, Passautól. A szállodánk – ócska, lepusztult, görög tulajdonos által üzemeltetett hotel – a legjobb helyen volt: egyik irányból a dóm tornya hívogatott húszpercnyi gyaloglásra, másik felé pedig a Dunapartot érhettük el negyedóra alatt. Gyors vacsora után este nyolckor a társaság életrevalóbb részével már a várost jártuk. Ahogy a busszal jöttünk befelé a városba, csodálkoztunk, hogy péntek este és sehol egy lélek. A városban aztán megtaláltuk rá a választ, ott nyüzsgött mindenki, aki élt és mozgott, a Dómtéren vagy a Dunaparton. Bürgerfest volt ugyanis – talán városünnepnek lehetne mondani – de bizonyára köze volt a Szent Iván-éjhez is. Sátrak, bódék, színpadok, zene, emberek, nagy élet volt mindkét helyen. És bajor sör, perec, nyár, vigalom, - minden, ami egy zarándok megfáradt testét-lelkét felüdítheti :) Még jó, hogy káplán atya elég nyakigláb, legalább a csapatnak volt egy igazodási pontja, mert például engem is néha úgy kellett kihalászni a nagydarab németek közül.
Érdekes megállapításunk, hogy a németek – bocsánat, bajorok – visszafogottabban buliznak, mint hazánkfiai. Volt ott sör bőséggel, de részeg embert, részeg fiatalt nem láttunk, igaz, elég korai volt még az este. Szemétben se kellett gázolnunk sehol. Amit még jó volt látni, férfiak-nők számosan, inkább a közép korosztályból, természetes módon a népviseletben voltak, látszott, hogy nem műsor, kivétel, hordják máskor is. Mivel az év leghosszabb éjszakája elé néztünk, mi se akartuk túlságosan korán befejezni, élveztük az ünneplő sokadalmat, a hangulatot, az utazás első napját.
És aki éjjel legény..., természetesen nyafogás nélkül, üdén és frissen baktattunk a csípős, friss szombat reggelben fél nyolckor – megreggelizve, csomagok már a buszban – a dóm felé. Külön élmény volt keresztül menni az alvó városon, a Dómtéren éppen takarították az esti mulatság nyomait, de nagyrészt már rend volt, kékragyogású égbolt, jólesően melengető nap, röpködő poénok – és a templom kapuján belépve egy másik világ, amiben rögtön megérezhettem annak a kőfaragónak a keze nyomát.
Aki nem lépett még be egy nyári reggel harsogó erejében a regensburgi dóm időtlen csöndjébe, az próbálja meg elképzelni ezt az élményt. Élményt? Hangulatot, érzést, kitárt szívű rácsodálkozást. Ezen a korai órán néptelen volt még a templom, lépteink mégse visszhangosan kongtak, elnyelte a hatalmas tér kicsinységünk neszeit. A templom maga dísztelen, egyszerű, a falak festetlenek, szinte körülölel a múlt.
A mise azért nem a főoltárnál volt, nem is volt baj, hanem az egyik kápolnában, a Születés kápolnájában, sokkal meghittebb volt így. Néptelen volt a templom, mégis érezni lehetett a jelenlétet. Tudtak, sejtettek valamit azok a középkori emberek, ahogy a gótika lendületével a lelket Istenhez akarták emelni. Ők nem féltek kicsinek lenni, mi pedig már mindent emberközelbe akarunk hozni, ahelyett, hogy mi próbálnánk meg szárnyalni.
A mise után idegenvezetést kaptunk, egy nagyon szép kiejtéssel beszélő férfi (szinte minden szavát érteni lehetett) magyarázott egy órán át érdekesen, színesen, csak már fáztam a végére. A jelenlegi dóm építése – a leégett románkori bazilika helyén – 1275-ben kezdődött és majdnem 300 évig tartott, 1534-ben fejeződött be. A munkálatok sokszor évtizedekre abbamaradtak, mégis jelentős stílusbeli törések nélkül sikerült felépíteni a későgótika egyik remekművét. A tornyokra a toronycsúcsot azonban csak 1859-69 között helyezték el.
A dóm legfőbb nevezetessége az angyali üdvözlet két szobra: a mosolygó angyal és a megilletődött Mária alakja. Bámulatosan kidolgozott vonásokkal, kifejező mozdulatokkal tekintenek le az oszlopok magasából.
Érdekes kőfigura az ördög és az ő öreganyja. A kapu belső oldalán vannak kétfelől, mégpedig azért, hogyha az ördög mégiscsak bemerészkedne a templomba, biztos csak a fal mellett osonna, rögtön lássa meg, hogy itt még az öreganyja is kővé vált, meneküljön csak fejvesztve! Ha pedig a másik oldal felé próbálkozna, akkor a kollegáját találta ott megkövülve, ettől is nyilván menekülőre fogta.
A dóm és a hozzá tartozott kolostor belső kertje pedig ugyancsak maga az érintetlen idő. Szinte várjuk a sarus szerzetesek felbukkanását, a kerengőben látni véljük lehajtott, kámzsás fejüket. A rózsák pedig mintha már akkor is ott nyíltak volna.
Kiszakadva ebből a világból, pár lépés után máris a délelőtti ébredező forgalomban, az óváros sétálóutcáinak nyüzsgésében találtuk magunkat. Hangulatos volt, de mélyebb benyomást nem tett rám, olyan, mint a hasonló negyedek bárhol. Hanem a Dunapart!
Ma már csak gyaloghíd a világörökséget jelentő tizenhat lyukú kőhíd, a középkori építészet technikai csodája. Egymagában is arculatot, légkört ad az egész környéknek, de van is minek. A hídról visszanézve pazar kilátás nyílik az óvárosra, tudták ezt a régiek is. A híd egy pontján szoborban van a látóember, azt jelzi, hogy innen tárul föl a legszebb látvány. Ezt mesélni fölösleges is, mutatják a képek, amit egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
Előző nap még azt hittük, Passaunál szebb várost nem fogunk látni, reggel még azt is mondtam, ahogy tartottunk a dóm felé, Regensburg nálam csak a második helyen van :)
A dobogó tetejére mégsem a dómmal vagy a folyóparttal küzdötte föl magát, hanem azzal, hogy kitalálta a gondolatomat: igazi bajor zenével búcsúztatott bennünket.
(2007. augusztus)
O wie schön!
VálaszTörlésJa.
VálaszTörlés