Amikor az élet nevel

de mégse jut semmire.

Holnap megint költözködöm munkahelyileg. Lelkileg egyáltalán nem ráz meg, összepakolni pedig már teljesen flottul tudok. Egy kollegát megkérek, hogy hordja át az új szobába a hivatali iratokat, mappákat, mert azok nehezek, az egyéb holmikat - bögre, kistányér, naptár, tollak, ceruzák, két cserép zöld, miegymás - pedig én is át tudom vinni két fordulóval. A kevés magammal viendő bútort, a székemet, egy fiókos kisszekrényt és egy polcot, viszik a költöztető emberek, a gépet az informatikusok. Ennyi, egy óra sem kell hozzá, összepakolással együtt.
Sikerült mostanra már teljesen lecsupaszítani az engem körülvevő mindenfélét, egyre inkább csak a legszükségesebbekre, hiszen valahogy mindig kevesebb lesz a hely is ott, ahova kerülök.

Itthon pedig ülök kétségbeesetten a szoba közepén, és még az időnkénti selejtezésre se visz rá a lélek, sőt gyűjtöm-gyűjtöm magam köré a nélkülözhetetleneket.

Na, élet, mit kezdesz velem? :)