Mit eltemettem rég: a gyerekkor

Nem tudom, mi lehet az oka, hogy több mint negyven éven át nem tudtam, nem mertem, nem akartam (?) visszatérni boldog kiskorom színhelyére, a Hármashatár-hegyre. Mintha nem is ebben a városban lenne, mintha megközelíthetetlen lett volna az a hely, ahol - főleg iskola előtti éveimben - késő tavaszoktól kora őszig éltem (így kellett, mert fűteni nem lehetett). Ahol hatalmas volt a kert, a vizet vödrökben és mázas cserépkorsóban az artézi kútról hoztuk (később bevezették), petróleumlámpával világítottunk (lett aztán villany is), ribizlibokrok piroslottak, a szólólugasban álló asztalnál lehetett rajzolni, játszani, a verandán ebédelni és a mogyoróbokrok árnyékában feküdni le a délutáni alvásra; ahol minden és mindenki a barátom volt. Magam korú gyerek nemigen volt a környéken, de nem is nagyon hiányzott, elvoltam én ott boldogan. Patak, rét, erdő, minden volt, amire nekem akkor szükségem volt a világból. Nagyobbacskaként már csak a nyarakat töltöttem ott, de az is várt időszak volt mindig.

A mai, szép őszi napon hirtelen nekibuzdulással elindultam, hogy engedjek a régóta bennem motoszkáló vágynak és visszatérjek ennyi idő után.

Az odaút nem okozott különösebb megrázkódtatást, tudtam, hogy az óbudai remizt már rég lebontották, a félbehagyott bontású, többi régi épület omladékain a gaz burjánzik, és a cukrászda sincs már meg, amelyik mindig a városba lejövetel első állomása volt. Az első érzés és látvány örömteli volt: a kis kápolna megvan, szépen fel is újították, igaz, miserend nincs már kitéve rá, akkor még minden vasárnap feljött a pap Óbudáról.
Az utcanevek ma is azok, tehát biztos, hogy jó helyen jártam. Ami akkor hegy volt és szabadság, ma minden centiméterében felparcellázott luxusövezet. Árokpart volt és földút, ma komoly kőfalak, acsargó kutyák és kamerák védenek erődítményeket. Forgalom is van, persze, épp egy Audi suhant el mellettem. A busz csak negyvenpercenként jár, így, szombaton, de talán nincs is jobban szükség rá.

Sejtettem, hogy ezt fogom találni, mégis furcsa volt, ahogy kerestem a régi helyeket, Orbán néniék házát, Szeredai Pali bácsi kertjét, a kisboltot. Megtaláltam mindent és mégsincs már meg semmi. Már nem akarnék itt élni, nincsen már tér, nincsen már félelemnélküliség. Nem csalódás volt mégsem, inkább lezárás, elengedés. Bennem őrzött kép marad tovább.

A Szent Donát-kápolna

A kert, ahol én éltem. Akkoriban még csöngő se volt egyik háznál se, úgy kellett bekiabálni a kertkaputól, ha be akart jönni valaki. A hosszú út megmaradt, ami a kerten át vezetett föl a házig.  Jobbra az út mentén voltak a ribizlibokrok és gyümölcsfák. Nagy lett ez a ház, kitúrta őket.

Csak egy maradt meg a régi kertek és házak közül, ez, ami akkor is lakatlan volt (most is annak tűnik), és mindenféle titokzatos legendák keringtek sosem látott gazdájáról. Lehet, hogy azóta sem látták, bár most szépen le van nyírva, akkor elvadultabb volt.

Ahol egy kis teret hagynak neki, ott azért még úr a természet.

(A cím idézet Kosztolányi: Hajnali részegség című verséből.)