"Atyátok Lelke szól belőletek."

"Amikor pedig bíróság elé állítanak, ne töprengjetek azon, hogyan és mit beszéljetek! Megadatik ugyanis nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek." (Mt. 10,19-20)

Ha Jézus kifejezetten hozzánk, a kétezer évvel későbbiekhez is akart volna szólni, akkor talán hozzátette volna azt is, hogy és, ha a tévében szerepeltek.
Mert nem tudom másnak tulajdonítani a 23-i, ünnepi adásbeli szereplésemet, mint ennek az ígéretnek. Hogy én, aki a világ leglámpalázasabbja vagyok, ott ülök élő, egyenes adásban, minden izgalom nélkül,, és bár nem tudtam, mit is fognak kérdezni, ép, kerek mondatokban, értelmesen beszélek. Ott nem is tudatosuló, de utána felfogva megrendítő, bizonyosságot adó élmény volt.

Maga a tévészereplés pedig érdekes játék, onnantól kezdve, hogy reggel megáll a taxi a ház előtt. Aztán kiérve elsőként a sminkelés (varázslók!), fölteszik a mikrofont, röpke bemutatkozásnyi pár szó a riporterrel, és ahogy az egész légkör körülvesz, fokozatosan lehet beleszokni abba, mi vár rám. Sokkal zaklatottabbnak, nyüzsgőbbnek képzeltem, de fegyelem van, csönd és rend, nem is lehetne másképp, mégis él, folyton mozgásban van az egész, ahogy egymásután cserélődnek a szereplők. A stúdióban már tapintható a feszültség, és ez volt a furcsa érzés, hogy mégsem bénító. Utána csak egy mondat, köszönjük, nagyon jó volt, nincs lelkizés semmi, hogy is lehetne ilyen nagyüzemben, aztán már vár is kint egy taxi, hogy hazahozzon.

Az utóélete ugyancsak meglepő. Arra gondoltam, ugyan, ki nézne tévét ünnep reggelén? Kiderült, hihetetlenül sokan! Látták a munkahelyen is többen, de olyan is történt, hogy a villamoson jött oda hozzám egy ismeretlen (bár, itt, a hegy zártságában, valamelyest mindenki ismerős), a templomiakról meg ne is beszéljünk!

Lezárult valami, lezárult az, ami édesapámnak annyira fontos volt, és most beszélni lehetett róla.