In memoriam

Számunkra ott kezdődött minden, a Ganzban. Édesapám már inaséveit is ott töltötte, 1939 óta volt a gyárban. A több ezer embert foglalkoztató gyár az ország jelentős ipari üzemei közé számított.
Az élete volt ez a gyár, a hajdani cserkészévek, a munkahelye, a baráti társasága, minden.

Október 25-én választották meg a munkástanácsot, és ő az egyik vezetője lett. Kitartottak, ameddig lehetett. "Nem barikádhangulatban mentem oda, megválasztottak, teljesítettem a kötelességemet" - mondta, már a rendszerváltás után, egy interjúban. Amikor először letartóztatták, '56 decemberében, tiltakozásul leállt a gyár, emiatt rákényszerültek, hogy kiengedjék. "Egy rendőrségi kocsi vitt ki a gyárba, s mire megérkeztem, összegyűlt vagy négyezer ember. Felálltam egy ládára, és amikor a nagy zaj és nyüzsgés elcsitult, levettem a kalapomat, és erre olyan néma csönd lett, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt az, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtak. És akkor elmondtam, hogy: „Emberek, elvittek két napja. Ott voltam két éjszakát, egy napot. Most itt vagyok. Örüljenek neki, hogy kiszabadultam.” 

Amikor másodszor vitték el, '57 májusában, már csönd volt és félelem, nem is engedték ki majd' hét évig. A gyárba soha többé nem mehetett vissza.

2005 októberében egy ismerős fölhívott egy szombat reggelen, hogy azt látja a Budapesti Őszi Fesztivál programfüzetében, 10 órakor vezetett fotóséta lesz a volt Ganz-gyárban. Bár hozzánk képest az a világ másik vége, kaptam magam, és rohantam, hogy végre lássam.

Idézet az akkori beszámolóból:
A gyár 1844-től 1988-ig működött. Számos világhírű műszaki találmány köthető hozzá. Vannak még élő részlegei, de ezen a gyártelepen az üzemcsarnokokban kínai raktárak vannak. Nemcsak kínaiak, - ukránok, szerbek, románok, ki tudja még, milyen nációk! Az udvaron nagy, fekete kocsik sötétített ablakokkal. Titokzatos arcú, halk léptű kínaiak jönnek-mennek. Félelmetes világ, most már nem kószál el senki a csoporttól. Az őrző-védő ránk szól, hogy ne fényképezzünk, ez magánterület.

Átjutunk a raktárvároson a gyár belsejébe, itt már senki nem törődik velünk, erre a madár se jár. Szívfacsaró a látvány: málló falak, omladozó vakolat, hiányzó ablakszemek, fűvel benőtt sínek. Mégis kicsit olyan, mintha tényleg csak szombat lenne és hétfőn folytatódna a munka. A daru úgy van otthagyva, ahogy utolsó nap lemászott belőle a daruvezető, még az ajtaja is tárva.

Meglepő módon, az értelmetlen pusztításnak semmi nyomát nem látni, csak az idő vasfoga... Gazdag ország vagyunk mi, hogy így hagyjuk elprédálni mindenünket.

A kovácsműhely rácsos ajtaján lesünk be, a nap pont jó szögben süt, nagyszerű fotótéma ez is. Az egyik fiú jobban nekidől a kapunak és az kinyílik! Beóvatoskodunk. Három férfi jön felénk, na, most biztosan kizavarnak.

- Milyen cégtől vannak? – kérdi az egyik zordan.

- Semmilyentől – feleljük zavartan.

- Ja, valami iskola? – enyhül a férfi hangja.

- Nem, nem, városnéző séta – magyarázzuk, de ez itt olyan hihetetlen, hogy csak bólint, jól van, jöjjenek.

Pár perc múlva már lelkes, ízes szóval mutatja be a műhelyt. Nagyon szeretem, amikor valaki szeretettel és hozzáértéssel beszél a mesterségéről. Amit látunk, még Ábrahám bácsi szerelte föl – mondja – hát a Ganz! – teszi hozzá, értetlen arcunkat látva. Minden működőképes, mindennel dolgoznak is még. Ez az egyetlen műhelye a gyárnak, ami rendeltetése szerint működik, egy kft. öntödéje. Alig tudunk elszakadni innen.

Kösz, jó, hogy eltaláltam ide. Látod, most megint tudunk miről beszélgetni…

 

Még a tűz is ég a kemencékben

(persze, ez az öntöde ma is)