-- Lészen ágyú!
Így talán nem ugrik be rögtön, de ha azt mondom, hogy rézágyú és fölvirágozva, akkor sikerült minden olvasónak egész napra a fülébe csempészni a dalt, ahogy én is jártam, amikor Kézdivásárhelyen Gábor Áron emlékét kerestük. Keresni nem is kell nagyon, hiszen büszkék rá, emléktábla, szobor, utca, tér, múzeum, a líceum, mind róla beszél.
Legendás szavai a jelenlevők óriási lelkesedését váltották ki. Háromszék népe elhatározta, hogy fegyverrel védi meg szabadságát, és megszervezték az önvédelmet. Gábor Áron első ágyúit a hídvégi ütközetnél használták eredménnyel. A székelység megnyerte a csatát!
Gábor Áron emlékműve Kézdivásárhely főterén
Gábor Áron tanult ember volt. Katonaidejét tüzérként szolgálta le Kézdivásárhelyen, aztán Gyulafehérváron, majd a bécsi katonaiskolában folytatott katonai műszaki tanulmányokat, különösen a fegyvergyártás, ágyúöntés érdekelte. Kitanulta az asztalos szakmát is, afféle székely ezermester volt.
A legendássá vált pillanatot azonban hosszas előkészítő munka előzte meg, majd ezt követően is komoly összefogással sikerült a tervet megvalósítani. Thuróczi Mózes kézdivásárhelyi harangöntő állt mellé, a műhelyét is rendelkezésre bocsátotta. Félév alatt összesen 64 ágyút öntöttek.
Gábor Áron tevékenységére Kossuth is felfigyelt, és kinevezte az erdélyi hadi gyárak igazgatójává. Így a lőporgyártást és a golyóöntést is ő szervezi meg, utóbbit a fülei vashámorban, és ő látja el felszereléssel Bem hadtestét. Ennek később tüzérparancsnokként az őrnagya lesz, mert Bemnek szüksége volt ágyúhoz értő szakemberre. Így érte a halál is, mindössze 34 évesen, a kökösi csatában az osztrákok ágyúgolyója sebezte halálra. Felesége, egy moldvai román asszony, hűségesen mellette volt egész vállalkozásában, még a csatától se maradt távol.
A Gábor Áronról szóló népdal a szabadságharc idejénél jóval később keletkezett. Ezt a dallam elemzése alapján állapították meg a zenetudósok, mivel az "minden elemében a 20. század elejére megszilárdult új magyar népdalstílust képviseli".
Az első változatot Mathia Károly jegyezte le 1941-ben Csíkszentdomokoson egy 12 éves fiútól. A dal főleg azután lett népszerű, hogy az első kiadás nyomán hamarosan számtalan más kiadványba, köztük a tankönyvekbe is bekerült a Mathia Károly által gyűjtött székelyföldi változat.
A dallam minden népzenei dialektusterületen meglehetősen egységes. Gyakori a dallam hangszeres zenei felhasználása. A hangszerjátékosok leginkább lassú, illetve középgyors csárdásnak játsszák a dallamot, mint például az alföldi citerások, vagy a kalotaszegi zenészek. Kalotaszegben az élő tánchagyomány kísérődallamaként maradt fenn. Bogártelkén lakodalomban, bálban a 70-es években még táncoltak rá. Kallós Zoltán 1977-ben egy bálban vette magnószalagra Boros Samu és a szomszéd Egeres falu cigányzenészei előadásában egy bálban.
Egy megmaradt rézágyú a helyi múzeumban
Gábor Áront vasmunkához, öntéshez, gyárhoz közeli édesapám révén mindig szerettem, csak éppen semmit nem tudtam róla, most bőséggel pótolhattam.
Hazai emlékműve is van, ami - most már - félbetört életét is jelképezi számomra. De aranyló ragyogásában benne van a székelyek elpusztíthatatlan hite, mindent leküzdő élniakarása is.
Gábor Áron emlékműve a II. Szilágyi Erzsébet fasorban, a nevét viselő utcánál
Ui. Ma is ugyanígy mondanám el. Csak talán a fényképezéssel már ügyesebben bánnék. Vagyis: vissza kell menni Kézdivásárhelyre! Sokan kérdezik mostanában, hogy mennék-e újra a Szentföldre, visszavágyom-e? Nem, oda nem, az így volt teljes. De Erdélybe! Bármikor, azonnal.
Egy sereg érdekes újdonságot mondtál. Látszik, Székelyföld erősen őrzi a nemzeti hagyományokat.
VálaszTörlésA fotó is tetszik. :)
S lőn ágyú.
VálaszTörlés