Két nappal ezelőtt, ha lett volna időm és erőm írni, azt mondtam volna, hogy csak jussunk el a végéig, csak éljem túl, ami az utolsó napokban halmozódott össze. Az advent megint nem a csöndről, összeszedettségről, várakozásról szólt, ahogy szerettem volna, hanem inkább a helytállásról. Helytállásról a munkában, a közösségben, az emberi kapcsolatokban és a saját közvetlen életteremben. Hogy ebből az olykor összeszorított foggal átküzdött zűrzavarból hogyan lesz mégis, szinte észrevétlenül, igazi ünnepvárás; békéjével, örömteli készülődésével, azzal az el nem mondható belső ráhangolódással - ez mindig a csoda. Ez a csoda már tegnap este bontogatta szirmait, hogy aztán mára beborítson titkával, szépségével. És ünnep lesz, tudom, "tetten értem a szívemben" (József Attila szavaival) és már nem engedem el, inkább hozzá alakulok.
Mert a csodák ilyenek :)
(A fénykép pedig pont kilenc évvel ezelőtt készült Veresegyházán, egy szabadtéri betlehemesen.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése